Jacobus
Henricus van't Hoff (szül. 1852. aug. 30. Rotterdam, Hollandia
- megh. 1911. márc. 1. Berlin, Németország), fizikokémikus,
az első kémiai Nobel-díj kitüntetettje (1901);
az elismerést a reakciósebesség, a kémiai egyensúly
és az ozmotikus nyomás vizsgálatáért
kapta.
Hollandiában tanult, rövid ideig August Kekulé mellett dolgozott Bonnban, majd Charles-Adolphe Wurtz párizsi laboratóriumába került. Itt ismerkedett meg Joseph-Achille Le Bellel. Van't Hoff és Le Bel 1874-ben egymástól függetlenül fogalmazta meg azt az elképzelését, hogy a szén négy kémiai kötése egy tetraéder négy csúcsa felé mutat. Ez a felismerés később alapvetőnek bizonyult a szerves vegyületek háromdimenziós szerkezetének (sztereokémiájának) a vizsgálatában, és segített abban is, hogy a szerves molekulák optikai forgatóképességét megmagyarázzák.
Az Amszterdami Egyetemen a kémia, az ásványtan
és geológia professzora volt (1878-96). 1884-ben tette közzé
az Études de Dynamique chimique (Kémiai dinamikai tanulmányok)
c. munkáját, ez tartalmazta a kémiai kinetika alapelveit,
új módszert adott meg egy reakció rendűségének
a meghatározására, s a termodinamika törvényeit
a kémiai egyensúlyokra alkalmazta. Bevezette a kémiai
affinitás modern felfogását is. 1886-ban hasonlóságot
mutatott ki a
híg oldatok és
a gázok viselkedése között. 1895-ig
Svante Arrheniusnak az elektrolitikus disszociációról
alkotott elméletével foglalkozott. 1896-ban Berlinben a Porosz
Tudományos Akadémia professzora lett. A németországi
Stassfurtban a sótelepeket tanulmányozta, ezzel hozzájárult
az ország vegyiparához. 1887-ben ő és
Wilhelm Ostwald német vegyész alapította meg a tekintélyes
Zeitschrift für physikalische Chemie c. szakfolyóiratot.