Cambridge-ben, a Trinity College-ban tanult. Miután a Brit Légügyi Minisztérium számára radarkutatásokat végzett (1939-45), munkáját a Cambridge-i Egyetemen folytatta. Huxley közreműködésével az egyedi idegrostok elektromos és kémiai viselkedését mérte fel. Mikroelektródákat vezettek be a Loligo forbesi nevű tintahal óriás idegrostjaiba, s így kimutatták, hogy ingerületvezetés alatt az idegrost elektromos potenciálja nagyobb a nyugalomban lévő idegrost potenciáljánál, ellentétben az akkor elfogadott elmélettel, mely szerint ingerületvezetés alatt valamiképpen megszűnik az ideg membránjának ellenállása.
Tudták, hogy az idegrost működéséhez az szükséges, hogy a rost belsejében nagy káliumion-koncentráció, a környező oldatban pedig nagy nátriumion-koncentráció álljon fenn. Kísérleti eredményeik (1947) azt mutatták, hogy a nyugalmi szakaszban az ideg membránja csak a kálium belépését engedi meg az ideg belsejébe, izgalmi állapotban viszont a membrán a nátrium számára is átjárhatóvá válik.
Hodgkin a Royal Society (Királyi Társaság)
kutatóprofesszora volt (1952-69), a biofizika professzora Cambridge-ben
(1970-től), továbbá a Leicesteri Egyetem kancellárjaként
is tevékenykedett (1971-től). Egyik legfontosabb műve
a Conduction of the Nerve Impulse (Az idegek ingerületvezetése;
1964).