HERMAN OTTÓ (Breznóbánya, 1835. jún. 2. - Budapest, 1914. dec. 27.)

A régi Magyarország északi határa közelében élő német nyelvű család gyermekeként született, középiskolai tanulmányai során magyarosodott el, a miskolci evangélikus főgimnáziumban. Ugyanakkor a szülői házban, édesapja - a működő madarász, hivatása szerint „kamarai chirurgus” - példája nyomán megszerette a természetet, gyűjtött tojásokat, megtanulta az állattömést és legfőképpen, magányos kóborlásain fogékonyan figyelte az élő természet megnyilvánulásait. Közben 1848 márciusának eszméi teljessé tették magyarrá válását. A szabadságharc bukása után még tanulási kedvét is elvesztette. Lakatosinasnak ment, és végül Bécsben szerezte meg szakmunkás-képesítését. Itt már bejárt a Természettudományi Múzeumba is, amelynek gazdag gyűjteményeit tanulmányozva alapozódott meg egyik érdeklődési területe, a rovarok világának megismerése. Újabb törés életútján, amikor kényszersorozással elvitték katonának. Szerencsére a dalmát tengerparton tölthette el jó ötévnyi katonáskodása nagy részét, s így módja volt a tenger élővilágának megfigyelésére. Amikor kedvezménnyel leszerelték, éppen csak meglátogatta özvegy édesanyját, majd részt vett Közép- és Kelet-Európa akkori szabadságmozgalmaiban: az észak-olasz karbonárik szervezkedésében és az egyik lengyel felkelésben. 1863-ban rövid időre letelepedett Kőszegen mint fényképész. Az itt megismert természetkedvelő földbirtokos: Chernel Kálmán ajánlásával Kolozsvárra került, az Erdélyi Múzeum Egylet meghirdetett preparátori állása betöltésére. Az itteni igazgató, a polihisztor hajlamú Brassai Sámuel (1800-1897) lemondott fizetése egyharmadáról a meghirdetett állás „költségvetésének” biztosítására. Az így kapott 300 forint évi fizetés már szerény, de mégis biztos létalapot jelentett. A munkájához szükséges önképzést lázas mohósággal, de nem kellő rendszerességgel végezte. Csak abban volt következetes, hogy tevékenységét a madarakra és a pókok világára korlátozta. Póktanulmányaival végezve kerülhetett Budapestre, ahol 1875-ben a Nemzeti Múzeum természetrajzi osztályára nevezték ki „őrsegéd”-nek.

A múlt század második felében hazánkban is megnőtt a szakemberek iránti szükséglet. Tudományos pályán általában az egyetemet végzett szakemberek érvényesülhettek. Szinte egyedülálló jelenségnek számított H. O. fellépése a hazai tudományos közéletben az 1870-es évek közepén. Csupán félbemaradt középiskolai tanulmányainak bizonyítványát, lakatossegédi oklevelet és a császári hadseregben kapott őrmesteri rangot mutathatta fel „előtanulmányai” bizonyítására. Viszont letette a Természettudományi Társulat főtitkárának asztalára a Magyarország pókfaunája című háromkötetes munkájának kéziratát (1876-79).

A szabadságharc eszméit gondosan őrző H. O. életét a tudományos munka és az aktív politizálás töltötte ki. A néhány évi múzeumi szolgálatban megalapította a Természetrajzi Füzetek című szaklapot. Majd fellépett ellenzéki: függetlenségi párti képviselőnek; politikai tevékenységét a személyesen is megismert Kossuth Lajos, a „turini remete” - mondhatni – „távirányította”. Ellenzékisége azonban nem akadályozta abban, hogy szükség esetén együtt is működjön a kormányzat konstruktív intézkedései érdekében (halászati törvény, állatvédelem, vízügyek, oktatás).

A halak népi elnevezésének tanulmányozása közben bontakozott ki néprajzi érdeklődése, és ezzel alapozódott meg legmaradandóbb munkáinak nagy része is. Az iparosodás hazai nagy korszakában szinte az utolsó pillanatban ismerhette meg és mentette meg nagyvonalú gyűjtéssel a halászat és pásztorkodás mint „ősfoglalkozások” népi szokásait és tárgyi emlékeit. Az előbbi témát részletesen megírta A magyar halászat könyve kétkötetes művében, 860 oldalon (1887). További munkája, a pásztorkodás emlékeinek feldolgozása, a halászati monográfiához hasonló teljességgel már nem sikerülhetett. 1914-ben A magyar pásztorok nyelvkincse, 812 oldal terjedelmű könyve megjelenésekor, már 80. évében járt, és az év végén egy baleset következtében hunyt el.

A két „ősfoglalkozás” feldolgozása közti időszakban az 1890-es években sokoldalú egyéniségének természetbúvár oldala érvényesült. Megszervezte a madarászok (ornitológusok) II. nemzetközi kongresszusát Budapesten, és ennek sikere nyomán alapíthatta meg 1893-ban a Földművelésügyi Minisztériumhoz tartozó Magyar Ornithológiai Központot. Ez ma is működik Madártani Intézet néven. Ellenzékiségéből fakadóan csak a „tiszteletbeli igazgató” címet fogadta el, az igazgatói kinevezést nem, mert azt Ferenc József írta volna alá. Inkább forró hangulatú búcsúbeszédet tartott 1894-ben, Kossuth Lajos temetésekor.

Jutott ideje másra is: felismerte néhány Miskolc környékéről feltárt kovakőben az ősember pattintott szakócáit, és ezzel megindította az ősrégészeti kutatásokat. Előadásokat tartott a szőlővédelemről gazdakörökben és sikerrel népszerűsítette a tudományt a Természettudományi Társulat előadóestjein. 14 könyvben, kb. 1140 cikkben, tanulmányban, ill. előadásban és néhány intézményben maradt fenn többirányú munkásságának úttörő jelentőségű, emléke.

Irodalom

LAMBRECHT Kálmán: H. O. Bp., 1920.; KEVE A.-KÓSA L.-FARKAS Gy.: H. O. Bp., 1971.; LAMBRECHT Miklós: H. O. Tudomány, 1986.

Lambrecht Miklós