Hardy Gyula professzor tíz éve halt meg, még a statisztikai átlag szerint korán haló magyar férfiakhoz képest is korán, alig hatvanéve­sen. Furcsa érzés végiggondolnom nekem, egyik korai tanítványának, aki közvetlen beosztott munkatársa voltam mintegy negyedszázadon át, hogy ma már én vagyok idősebb. A halottak nem öregednek.ű

Amikor egyik első kurzusát hallgattam a Budapesti Műszaki Egyetemen a polimerizációs műanyagok előállításának reakció­kinetikai alapjairól, csak harmincéves volt, de mindenki tudta, hogy ő nagy tapasztalatú ipari szakember, Balló Rudolf professzor kijelölt utódja a Műanyag- és Gumiipari Tanszéken. Ez a tárgy - A polimeri­zációkinetika alapjai - s maga az előadó is: egy fantasztikusan gyors felfutású jövőt sejtetett az eltűnőben lévő múlttal szemben. Balló professzor a korai polikondenzációs műanyagok szakembere volt, bakelit típusú fékbetétje valóban nagy sikert futott be - Hardy tanár úr pedig a polimerizációs láncreakciókat tanította azoknak a műanyagoknak a hátterében, amelyek akkor a világon még nem érték el az évi 1 M tonna termelést, és amelyekből a világon 2000 táján már évi 150 M tonna készül. Balló professzortól a bakelit típusú polikondenzációk többfokozatú, kényelmes, órákon át tartó reakcióit tanultuk, Hardy tanár úr pedig a villámgyors láncreakciókat tanította, amelyek a PVC, a polisztirol, a poliolefinek kialakulásához vezetnek. A forrást az elméletileg igen erős orosz (inkább grúz) fizikai-kémi­ai iskola képezte, amelyekből Hardy Gyula leningrádi tanulmányai során személyesen részesülhetett. Bagdaszarján professzor - akinek könyvét a Hardy-iskola elsőként fordította magyarra - még javako­rabeli volt abban az időben.

Hardy Gyula docens 1960-ban már a BME Műanyag- és Gumi­ipari Tanszékének vezetője volt, és a kor szellemének megfelelően egy személyben az ehhez a szakmához tartozó, egyre bővülő ipari kutatóbázis, a Műanyagipari Kutató Intézet vezetője is. Mai szem­mel elképesztő mértékű szellemi koncentrációkat képviseltek ezek az intézmények. Néhai Gillemot professzor acélorientált tanszéke a Műegyetemen a hatvanas években közel százfős volt, s az általa vezetett Vasipari Kutató Intézet pedig közel ezerfős. Hardy tanár úr műanyagtanszéke kb. 50 fős volt, intézete pedig csakhamar 400 fő fölé növekedett, több száz diplomás mérnök alkalmazásával.

A magyar műanyagipar fejlődése abban a közel három évtizedben, amelyben Hardy Gyula e két intézményt irányította, valóban látvá­nyos volt. 1960 táján évi 2-3000 tonnás kísérleti üzemmel indította a magyar műanyagipar szerény próbálkozásait a kaprolaktám alapú poliamid, illetve az acetilén alapú PVC gyártásával. 1988-ban, Hardy Gyula halálának évében, a magyar műanyagipar termelése közel 700 ezer t/év volt, gyakorlatilag csak a főbb polimerizációs mű­anyagokból: polietilénből, polipropilénből és PVC-ből. Az iparág fejlettségét az is mutatta, hogy ennek az alapanyag-mennyiségnek jelentős részét exportáltuk, miközben sokféle különleges műszaki műanyagot importáltunk is, a hazai felhasználás közel járt a terme­léshez, az évi 700 ezer tonnához. Talán csak azt sajnálhatjuk, hogy közben "elfelejtettük" az azóta is fejlődő - bár nagyságrenddel ki­sebb gyártási volumenű, de technikailag változatlanul fontos - [ba­kelit típusú] polikondenzációs gyanták gyártási technológiáit. A hazai műanyagipar eredményeit egyébként az is jellemzi, hogy az 1990-es évtized első felének világrengető átalakulásai során, amely piacainkat és a műanyagipar alapanyagát, a kőolajat egyaránt érintette, ez a magyar műanyagtermelés sem a termelékenységben, sem exportjá­ban nem esett vissza, noha a hazai fogyasztás gyakorlatilag a felére csökkent. Azóta viszont újabb műanyaggyárak épültek, belépett a hazai polisztirolgyártás is.

Hardy professzor úr tudatosan építette kétbázisú iskoláját. A Műegyetemen végzett fiatal mérnökeiből a hatvanas években szinte minden évben egyet-egyet felvett a Műanyagipari Kutató Intézetbe, amely az alkalmazott kutatás céljait szolgálta. A rendszer maga éles kontúrvonalakat sugallt, amely elválasztotta egyfelől az oktatást és az elméleti alapkutatásokat, másfelől a gyakorlati, alkalmazott ku­tatásokat. Hardy professzor első közelítésben elfogadta ezeket a határvonalakat. Nem mosta össze a tanszék és az intézet feladatait, esz­közeit - és embereit sem cserélgette. A polimerkémia alaptudományi kutatása a nemrég elhunyt Tüdős Ferenc hatáskörébe került, s Hardy professzor ezeket a köröket sem érintette a fellazítás szándékával.

Természetesen neki is megvoltak a saját alapkutatási koncepciói. Szakterületeként jelentős eredményeket ért el a szilárd fázisban le­játszódó polimerizációs reakciók területén. E terület volt talán a leg­többet ígérő, leggyakrabban idézett saját szakterülete. Személyesen is ebben dolgozott legszívesebben. Sugárzással indított szilárdfázisú polimerizációt kutatott az 1960-as évek elején rövid párizsi, majd hosszabb massachusetts-i tanulmányútja során. Lényegében ezekkel alapozta meg akadémiai karrierjét is, ebből készült nagydoktori disszertációja, akadémiai székfoglalója is.

A kor, amelyben élt, élesen elválasztott (osztály) kategóriákban működött. Az alkalmazott kutatóintézetnek ipari kutatás volt a feladata, az ipari miniszter alá rendelve, s csak kevés egyetemi és akadémiai kölcsönhatást tűrt el. Az iparpolitika pedig igencsak erős hullámzásokat élt át. Nemcsak az ipar vált szét könnyűiparra, azaz textil-, papír-, nyomda-, bőr-, faiparra, amely mind a természetes polimerben volt érdekelt, és másfelől nehéziparra, amelyben a vas és acél elsőrendű, stratégiai fontosságú volt. Technológiai és anyagszerkezettani szempontból ugyan indokolatlanul, de másfelől az iparág előnyére, a műanyagipar ide, a nehéziparhoz soroltatott.

A stratégiai fontosságot hangsúlyozandó, egyidőben még külön Vegyipari Minisztérium is működött. Az iparpolitika hullámzásai azonban időnként alapjaiban rengették meg a kutatást, ami pedig hosszú távú stratégia nélkül elképzelhetetlen. Volt olyan időszak, mi­kor a főhatóság az olefin-polimerizációra állította volna akár az egész intézetet, majd jöttek olyan évek, amikor csak alkalmazástechnikai kutatást értékeltek igazán az Iparí Minisztériumban. Hardy professzor sokat harcolt a szélsőségek kiegyenlítése, a műanyagipari kutatás ki­egyensúlyozottsága érdekében. Ez a küzdelem különösen nehézzé vált onnantól fogva, amikortól - 1968 után - a MÜKI önálló vállalati gazdálkodási rendre volt kénytelen áttérni. A kísérleti termelés - az epoxigyanta gyártásában és az autóbusz stoplámpa fröccsöntésében egyaránt - kötelező, mindennapi kenyeret biztosító kutatási ágazattá vált. Hardy professzor ezekben az években alighanem több örömöt, pozitív élményt talált az oktatásban, mint a kutatásban.

A Műanyag- és Gumiipari Tanszék polimerkémiai kutatásai a jö­vendő vegyészmérnökök okulására szépen bontakoztak. Az akrilát­polimerizáció, az összetett, műszaki célú műanyag monomerek és oligomerek kutatása szép eredményeket hozott. Hardy professzor diákjai, korábbi doktoránsai ma is kulcspozíciókat töltenek be a magyar műanyagipar jelentős vállalataiban, intézményeiben.

Eközben azonban az 1980-as években a tartalékok kimerültek. Hardy professzor egészsége is megrendült, de ő fáradhatatlan maradt többszörös feladataiban: az egyetemi tanszék és a kutatóintézet ve­zetésében, az OMFB fontos pozíciójában és akadémiai munkájában. Az MTA Kémiai Osztályának osztályelnöke volt évekig. Nem is el­sősorban ebbéli sokszoros terheinek volt köszönhető, hogy a mű­anyagipar leggyorsabban fejlődő ágán, a műanyagfeldolgozási tech­nológiák területén sem az oktatásban, sem a kutatásban nem sikerült lépést tartani a korral. A BME Műanyag Tanszék technológiai labo­ratóriuma és a MÜKI feldolgozástechnológiai főosztálya véglegesen és indokolatlanul elavultak. S talán Hardy tanár úr szempontjából jobb is, hogy nem érhette meg élete munkájának, egyik színterének, a hazai műanyagkutatás fellegvárának összeomlását: a fénykorában közel 400 fős Műanyagkutató Intézetnek 30 fős kft.-re csökkenését. A változások előszelét is érezve, s főleg súlyos betegségének tudatában igen csendesen állt fel székéből 60. születésnapján, 1988 áprilisá­ban, hogy egy szerény szobába húzódjon vissza, ahol saját munkái számára sem volt elég hely. S az sem lehetett véletlen, hogy alig néhány hónap múlva, temetésén egyetlen méltató szó sem hangzott el - saját végakarata szerint. Csak a Mozart Requiem kórusa dicsér­tette emberségét, mérnöki arányérzékét, őszinte életfilozófiáját.

Nehéz dolog számomra erről az életfilozófiáról, Hardy professzor hitéről emlékezni. A következetes, sőt harcos ateizmusban nevelkedett, és abban mindvégig kitartó ember talán haló porá­ban is tiltakoznék még a hittel való asszociáció ellen is. Mégis úgy érzem, mint tanítványának most hivatásom van vallani erről is. Élete ugyanis egyetlen kiállás, megvallás, tanúságtétel volt valami mellett, ami egyszerre volt optimista hit a technikai haladásban és kiállás a társadalmi fejlődés egy bizonyos iránya mellett, amiről azonban valószínűleg ő maga is látta - hiszen belülről látta -, hogy végül is megvalósíthatatlan. Ez azonban nem tartotta őt vissza, ha­nem épp ellenkezőleg, megerősítette becsületességében, munkájá­nak lelkiismeretességében, családszeretetében, értékítéleteinek ki­egyensúlyozottságában, mérnöki adatértékelésében és vezetőként az emberekről hozott megítélésében egyaránt.

A szerző a BME tanszékvezető egyetemi tanára