Hahn, Otto(szül. 1879. márc. 8. Frankfurt am Main, Németország - megh. 1968. júl. 28. Göttingen, Nyugat-Németország), német vegyész; Fritz Strassmann radiokémikussal együtt a maghasadás felfedezője. 1944-ben kémiai Nobel-díjat kapott, 1966-ban pedig Strassmann-nal és Lise Meitnerrel megosztva Enrico Fermi-díjban részesült.

Életének első szakasza. Apja üveges volt. Hahn, noha szülei építésznek szánták, végül úgy határozott, hogy kémiát tanul a Marburgi Egyetemen. Otthon szerény és mértékletes életet élt, Marburgban azonban megkedvelte a sört és a szivart, s diákélete nem nélkülözte a romantikus epizódokat. Szorgalmasan tanulta a kémiát, a fizika- és matematika-előadásokról azonban szívesen távol maradt a művészet és a filozófia kedvéért. 1901-ben szerzett doktori fokozatot. Egy év katonai szolgálat után visszatért az egyetemre tanársegédként, s remélte, hogy később elhelyezkedhet majd az iparban.

Hahn 1904-ben Londonba utazott - elsősorban nyelvtanulási céllal -, s a University College-ban a radioaktivitást kutató Sir William Ramsay munkatársaként kezdett dolgozni. Hahn a Ramsay-tól kapott durva rádiumkészítmény tisztítása közben kimutatta, hogy a preparátumban jelen van egy új radioaktív anyag is, ezt radiotóriumnak nevezte el. Sikerén felbuzdulva és Ramsay bátorítására úgy döntött, nem vállal állást az iparban, hanem folytatja a radioaktivitással kapcsolatos kutatásokat. Ramsay támogatásával állást kapott a Berlini Egyetemen. Mielőtt itt munkába állt, eltöltött néhány hónapot Montrealban, Ernest Rutherford (később Lord Rutherford of Nelson) munkatársaként. Röviddel azután, hogy 1906-ban visszatért Németországba, csatlakozott hozzá Lise Meitner osztrák fizikus, öt évvel később pedig mindketten az újonnan létesült berlin-dahlemi Vilmos Császár Kémiai Intézet munkatársai lettek. Itt Hahnt a kicsi, de független sugárkémiai osztály vezetőjévé nevezték ki.

Jövőjét némileg biztonságosabbnak ítélve, 1913-ban feleségül vette Edith Junghansot, Stettin (ma Szczecin, Lengyelország) városi tanácsa elnökének leányát. Rá egy évre azonban kitört az I. világháború, s Hahnt besorozták. 1915-ben a vegyi hadviselés szakértője lett, s az összes európai fronton szolgált.

A háború után Hahn és Meitner az elsők között izolálta a ²³¹Pa-t, a nem sokkal azelőtt izolált radioaktív protaktínium egyik izotópját. Minthogy addigra már csaknem az összes természetes radioaktív elemet fölfedezték, életének következő tizenkét évét Hahn a radioaktív módszerek kémiai problémákra való alkalmazásának szentelte.

A maghasadás felfedezése. Hahn 1934-ben kezdett érdeklődni Enrico Fermi olasz fizikus munkája iránt, aki fölfedezte, hogy ha a legnehezebb természetes elemet, az uránt neutronokkal (töltés nélküli szubatomi részecskékkel) bombázzák, akkor számos radioaktív termék keletkezik. Fermi azt feltételezte, hogy ezek a termékek uránhoz hasonló mesterséges elemek. Hahn és Meitner a fiatal Strassmann segédletével olyan eredményekre jutott, amelyekről első pillantásra úgy látszott, összhangban vannak Fermi értelmezésével, később azonban egyre nehezebb volt megérteni őket. Meitner 1938 júliusában elmenekült Németországból, hogy ne essék áldozatul a náci zsidóüldözésnek, Hahn és Strassmann azonban folytatta a munkát. 1938 végére arra a - korábbi várakozásaikkal ellentétes, de bizonyítékokkal alátámasztott - következtetésre jutottak, hogy az urán bombázásának egyik terméke a sokkal könnyebb bárium egy radioaktív formája, s ez arra utalt, hogy az uránatom két könnyebb atomra hasadt szét. Hahn elküldte a munkáról szóló beszámolót Lise Meitnernek, aki unokafivérével, Otto Frisch-sel együttműködve kidolgozott egy magyarázatot a jelenségre, amelyet maghasadásnak (nukleáris fissziónak) neveztek el.

A tudósok a II. világháború kitörése előtt felismerték a felfedezés óriási fontosságát, s Németországban megalakult a jelenség lehetséges katonai alkalmazásait vizsgáló csoport. Hahn - nagy megkönnyebbülésére - folytathatta saját kutatásait. A háború után más német atomtudósokkal együtt Angliába vitték, s ott értesült róla, hogy neki ítélték az 1944-es kémiai Nobel-díjat. Mélyen megrázta viszont az a hír, hogy 1945-ben Hiroshimára atombombát dobtak le. Bár ekkor már hatvanhatodik évét taposta, jó erőben volt; világéletében kedvelte a hegymászást, kényszerű angliai tartózkodása alatt pedig rendszeres futással tartotta karban erőnlétét.

Miután visszatért Németországba, megválasztották a Max Planck Társaság a Tudomány Előrelépéséért (korábban Vilmos Császár Társaság) elnökévé. Köztiszteletben álló személyiség, a tudomány szószólója volt, s barátság fűzte Theodor Heusshoz, a Német Szövetségi Köztársaság első elnökének. Kampányt indított a nukleáris fegyverek további fejlesztése és kipróbálása ellen. Minden oldalról megbecsülés övezte; 1966-ban Meitnerrel és Strassmann-nal közösen megkapta a tekintélyes Enrico Fermi-díjat. Életének e szakaszát azonban megkeserítette egyetlen fiának, Hannónak és menyének halála; autóbalesetben vesztették életüket 1960-ban.

Bibliográfia. William R. Shea (szerk.): Otto Hahn and the Rise of Nuclear Physics - esszégyűjtemény Hahn és mások radioaktivitással és magfizikával kapcsolatos munkájáról.

KFKI Home >  História - Tudósnaptár