GORKA SÁNDOR (Ungvár, 1878. okt.12. - Pécs, 1945. ápr.10.)

Tisztviselő családban nőtt fel; bölcsészkari egyetemi tanulmányai a természetrajzi tárgyak mellett - korán megnyilvánuló tág érdeklődési körének megfelelően - magukba foglaltak antropológiai, filozófiai és orvoskari anatómiai és élettani tárgyakat is. Egyidejűleg céltudatos tanulmányi utakon bejárta Párizs, Berlin, Jéna, Nápoly tudományos intézményeit. Legnagyobb hatást Jénában E. Haeckel (1834-1919) zoológus professzor tette rá. Ez érezhető volt későbbi elméleti biológiai tevékenységében is. 1901-ben bölcsészdoktorrá avatták zoológiai főtárgyból. 1899-től tanársegéd az állattani tanszéken, 1907-től adjunktus. 1913-ban magántanárrá képesítették "gerinctelen állatok anatómiája és élettana" tárgykörben. Aktív szerepet vállalt a tudományos közéletben is. A M. Kir. Természettudományi Társulat titkára és két évtizeden át a Természettudományi Közlöny (a mai Természet Világa) szerkesztője. Egyidejűleg helyet kapott a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók országos választmányában. Fiatalon tagja lett a nem hivatalos jellegű Kis Akadémiának, amely tulajdonképpen a pesti egyetemek fiatal szakembereinek baráti, az "interdiszciplinaritást" szolgáló találkozóinak adott keretet. Itt kötött barátságot Pekár Mihály orvossal, ami később előnyösen befolyásolta egyetemi pályáját. Ugyanis az 1912ben Pozsonyban alapított Tudományegyetemről 1918 után menekülni kényszerülvén, 1923-ban végleges helyet kapott Pécsen. Ugyanebben az évben nevezték ki egy. ny. r. tanárnak az akkor (szinte személyének) szervezett biológiai tanszékre és a Biológiai Intézet igazgatójának. Pekár, aki akkoriban az egyetem felsőházi képviselője volt, meggyőzte tanártársait és a kultuszkormányzatot az orvoskari biológiaoktatás fontosságáról. G. S. igen részletes és alapos oktatási programot dolgozott ki, amelynek szellemében adott elő a későbbiekben heti öt órában "általános biológiát" (kötelező kollégiumként, de szigorlatozási kötelezettség nélkül), továbbá két-két órában fejlődéstant (embryológia) és örökléstant az első és másodéves medikusoknak. Egyetemi előadásaiban határozottan megfogalmazott oktatási program bontakozott ki. Bevezetőként meghatározta a biológia helyét a tudományok rendszerében. Ő Treviranus hajdani német biológus szellemében (1802) a biológia keretébe tartozónak hirdette az összes olyan ismeretet, amelynek bármilyen kapcsolata volt az élettel, az élő szervezetekkel, beleértve az embert, az emberi szellem termékeit is. Az alaptudományok, mint anatómia, élettan, biokémia, kórtan mellett a biológia mindent magába záró keretébe utalta az egész medicinát, de még a pszichológiát is. Ezek után definiálta az "élet" jellemző jelenségeit, feltételeit, majd rátért az ökológiai vonatkozásokra, amelyekben jól felismerhetők mesterének, Haeckelnek a természet "háztartására" vonatkozó nézetei. Mindezekkel és az élő világ rendszertanát bemutató táblázatos áttekintésekkel biológiai szemléletet nyújtott az általa nevelt orvosnemzedékeknek. Intézeti keretei igen szűkösek voltak 1940-ig, összesen három helyiségből állván, egy tanársegédi státussal. Ezután jelentősen tágult az intézet, így tudta rendezni kiterjedt jegyzetanyagát, elsősorban az előadások nyersanyagaként.

Továbbra is tevékeny résztvevője volt a tudományos közéletnek. 1926-ban az akkor összehívott természet-, orvos-, műszaki- és mezőgazdasági kongresszus főtitkára volt.

G. S. tudományos tevékenységének gerincét az oktatás képezte. Csak fiatal korában végzett laboratóriumi munkát, amelynek eredményeként 1913-ban jelentette meg kismonográfiáját a bogarak Malpighi-edényeinek működéséről, vagyis a légzőszervükről. Oktatási programjának kidolgozásához, már csak fáradhatatlan kíváncsiságától is hajtva, óriási olvasottsággal tekintette át a legtágabb értelemben vett biológia ismeretanyagát. Így a tananyagban található szintetikus munkával sok új ismeretet hozott létre, szinte többet, mint a laboratóriumok analitikus kutatói. Élete vége felé nyomon követte L. v. Bertalanffy rendszerelméletének kicsírázását is, és regisztrálta annak jelentőségét. Tulajdonképpen ezzel zárult produktív szellemi élete, amelynek biológiai végét veseelégtelenség okozta.