Édesapja a magyar sportújságírás úttörője volt, nagyapja híres rózsakertész. a sokoldalú érdeklődés lett G. L. öröksége is. Jeles érettségije után, 1930 és 1935 között ugyan a budapesti József Műegyetem gépészmérnöki karán tanult, de ezzel párhuzamosan a Tudományegyetem bölcsészettudományi karának is hallgatója volt, ahol négy féléven keresztül matematikát, fizikát és filozófiát tanult, és sikerrel letette az előírt kollokviumokat is.

Gépészmérnöki oklevelét 1935-ben, a műszaki doktori diplomát pedig 1941-ben szerezte meg, akkor már a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. S bár pályáját néhány hónapon keresztül a Standard Villamossági Rt: mérnökeként kezdte, már 1935 őszén a Műegyetem Mechanikai Technológiai Intézetében lett gyakornok, majd 1940-ig tanársegéd; 1940-1944 között adjunktus. 1944-ben nevezték ki helyettes tanárnak, 1947-ben kapta meg nyilvános rendes tanári kinevezését, 1949-től tanszékvezető egyetemi tanárként működött az időközben Mechanikai Technológiai és Anyagszerkezettani Intézetté alakult intézet élén.

Az egyetem tanácsa 1954-től 1957-ig terjedő időszakra rektorrá választotta, 1965 és 1967 között tudományos rektorhelyettesként szolgálta a Műegyetemet. Anélkül, hogy a főállású egyetemi oktatói tevékenységét megszakította volna, sokrétűen és irányítóan tevékenykedett különböző állami és ipari funkciókban is. 1946-ban az államosított nehézipar irányítására létrehozott Nehézipari Központ osztályvezetőjeként szervezte a technológiai kutatásokat. 1948-tól 1969-ig az általa alapított Fémipari Kutató Intézetnek, 1949-től 1952-ig a Vasipari Kutató Intézetnek volt igazgatója, 1970-től az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság keretében működő Műszaki Kutatásokat Koordináló Tanács ügyvezető alelnöke volt, s ebben a minőségben szervezte meg az országos távlati tudományos kutatási terven belül a műszaki kutatásokat, nagyban előmozdította az OMFB és az MTA műszaki tudományok osztálya közötti jó kapcsolat kialakítását. Mindemellett időt és energiát talált arra is, hogy részt vegyen a hazai társadalmi és politikai közéletben, és számos nemzetközi szervezet munkájában.

A Magyar Tudományos Akadémia 1949-ben levelező, 1957-ben rendes tagjai sorába választotta, 1969-ben a Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia választotta levelező tagjává. Munkásságának elismerését több kitüntetés jelezte: a nagyméretű acélszerkezetek hegesztett kötésekkel történő kialakításáért 1949-ben, a fémtitán előállítási technológiájának kimunkálásáért 1957-ben kapott Kossuth-díjat. 1958-ban Pattantyús-Á. Géza-díjjal, 1975-ben Bánki Donát-emlékéremmel tüntették ki. Párizsban 1976-ban megkapta az Ordre du Mérité pour la Recherche et 1'Invention parancsnoki fokozatát.

A gépészeti és kohászati, valamint a kapcsolódó társadalomtudományok alapos ismerője, művelője és fejlesztője volt. Anyagszerkezettani és anyagvizsgálati kutatásai úttörő jellegűek voltak. Ugyancsak jelentősek a hegesztések röntgenvizsgálatával kapcsolatos kutatásai. Élete utolsó szakaszában az ipari és tudományos műszaki kutatómunka elvi-módszertani kérdéseivel is foglalkozott.

Főbb művei

A hegesztés röntgenvizsgálata. Bp., 1941.; Fémek technológiája I. Fémek alakítása hőhatással. Bp., 1947.; Metallográfia és anyagvizsgálat. Bp., 1952.; Vas- és fémipari anyagismeret. (KERPELY Kálmánnal). Bp., 1952.; Szerkezeti anyagok technológiája I-II. Bp., 1954-60.; Mechanikai technológia I. Anyagszerkezettan és anyagvizsgálat. (szerk.) Bp., 1960.; Anyagszerkezettan és anyagvizsgálat. Bp., 1967.

Irodalom

LÉVAI András: G. L. Magyar Tudomány, 1978. 1.; VÉGH Ferenc: G. L. A Műegyetem nagyjai. Periodica Polytechnica, 1982.