FODOR JÓZSEF (Lakócsa, 1843. júl. 16. - Budapest, 1901. márc. 20.)

Földbirtokos család fiaként gimnáziumba Pécsett járt, majd rövid bécsi tanulás után a pesti Tudományegyetemen avatták 1865-ben orvosdoktorrá, majd sebészdoktorrá. Tudományos pályára érezvén hajlandóságot, megpályázta az orvoskar egyik tanársegédi állását, és 1866-ban kinevezték az államorvostani tanszékre Rupp János professzor mellé. Ezen a tanszéken a mai igazságügyi orvostannak megfelelő ismereteket, valamint az érvényben levő egészségügyi hatósági jogszabályokat tanították. Az oktatás mellett kórboncnok főorvosi állást is vállalt a Rókus Kórházban.

Az 1868-as év jelentős fordulatot hozott életébe. Tudományos pályája ekkor kezdett kibontakozni. Több előadást tartott a Budapesti Kir. Orvosegyesületben, ezek megjelentek az Orvosi Hetilapban, és mindezek alapján beajánlották a Markusovszky-vacsorákon való részvételre. Ezeken formálódtak a magyar orvosképzés és egészségügy reformtörekvései; amelyek megvalósulását segítette Markusovszky Lajos, aki a Kultuszminisztériumban az egyetemi ügyek referense volt. Ennek révén előnyösen befolyásolhatta az éles szemmel kiválogatott fiatal szakemberek tudományos előmenetelét, ösztöndíjazását, külföldi utakra küldését is. F. J. 1869-ben már magántanári képesítést kapott közegészségügyi témakörből, és ekkor jelent meg első könyve Az árnyékszékrendszerekről címmel. Hamarosan állami ösztöndíjat kapott, amellyel kétéves európai körútra indulhatott. Hosszabb időt töltött Münchenben Max Pettenkoffernél, aki a közegészségtannak mint önálló tudománynak úttörője, és első egyetemi tanszékének megalapítója volt, majd átlátogatott Hollandiába, Franciaországba és Angliába is. Utóbbi útján különösen értékes tapasztalatokat szerzett, figyelembe véve az ottani fejlettebb társadalmi viszonyokat és előrehaladt iparosodást. 500 oldalas könyvben foglalta össze angliai ismereteit, mindenütt utalva a hazai, elmaradottabb viszonyokra, valamint ezek javítási lehetőségeire (Közegészségügy Angliában. 1873).

Sokáig szűkös körülmények között, mégis keretet kapott modern célkitűzései megvalósításához. 1872-ben kinevezték az új, kolozsvári tudományegyetem államorvostani tanszékére, innen pedig két év múlva meghívták a pesti orvoskaron 1874-ben megszervezett, közegészségtani tanszékre. Megszerkesztette a fiatal tudományág oktatási programját, az intézet munkarendjét, amely később a kiépítendő országos higiéniai hálózat számára is mintát adott.

Kezdeményezője volt az iskolaorvosi hálózat megteremtésének, az egészségügyi ismeretek széles körű terjesztésének. Javaslatot dolgozott ki vízvezeték- és csatornahálózat kiépítésére. Mint kutató, kimutatta a vér bizonyos "baktériumölő" anyagait, bár akkor még az immunológiai fogalomkör csak kialakulóban volt. Szervezési és kutatási eredményeit kongresszusokon is bemutatta, így értékes külföldi kapcsolatokat is kiépíthetett. A hazai közegészségtan úttörőjének tekinthetjük. Élénk oktató-, szervező- és kutató-munka közben érte viszonylag fiatalon, 58 éves korában a halál.

További művei