Tanulmányait a budapesti Tudományegyetem Bölcsészkarán végezte, s egész életét ebben az intézményben töltötte. A II. sz. Kémiai Intézetben volt tanársegéd, adjunktus, majd 1941-től c. rk. tanár. 1949-ben nevezték ki az újonnan alakult fizikai kémiai tanszék professzorává.

A fizikai kémia volt kizárólagos alkotói területe, elsősorban az elektrokémia. Fizikai kémiai praktikum (Proszt Jánossal) és Elméleti fizikai kémia (Schay Gézával) című könyveiből kémikus nemzedékek tanultak. A hazai elektrokémiai kutatás egyik kiváló művelője volt, jelentős felismeréseket tett a hidrogén-túlfeszültség értelmezésében, az elektrolitikus fémleválás vizsgálatában, a fémes kristályok elektrolitikus növesztése terén, vizsgálta a fémek anódos oldódását, továbbá az ionvándorlás jelenségeit. Száznál több dolgozata jelent meg. Jelentős volt tudományos-közéleti szereplése is.

Az MTA 1943-ban lev., 1948-ban r. tagjává választotta, 1950-1953 és 1964-1970 között az akadémia főtitkára, 1970-1976 között elnöke volt. Két ízben nyerte el a Kossuth-díjat (1950, 1956). 1952-1953 között felsőoktatási, 1953-1956 között oktatási miniszter volt. Számos szocialista ország tudományos akadémiája választotta tagjává.

Főbb művei

Irodalom

SZENTÁGOTHAI János: E.-G. T. Magyar Tudomány, 1976.; LENGYEL Béla: E.-G. T. Magyar Kémiai Folyóirat, 1976.; MÁRTA Ferenc: E.-G. T. Kémiai Közlemények, 1976.