Darwin,
Charles (Robert) (szül. 1809. feb. 12. The Mount, Shrewsbury,
Shropshire, Anglia - megh. 1882. ápr. 19. Down House, Down, Kent),
angol természettudós; megfigyelései alapján
megalkotta az élővilág evolúciójáról
szóló, nevezetessé vált elméletét,
melyet darwinizmusnak neveznek. Elmélete nagy hatással volt
korának tudományos és egyházi életére,
és forradalmasította a biológiát.
Fiatalsága és tanulmányai. Apja, Robert Waring Darwin korának egyik legsikeresebb orvosa volt. Édesanyja korán meghalt - Charles mindössze nyolcéves volt ekkor -, s ettől fogva nővérei nevelték. Nagyon érdekelték a kémiai kísérletek, iskolai tanulmányaiban azonban nem jeleskedett. Apja 1825-ben, 16 évesen beiratta a Cambridge-i Egyetemre, ahol hittudományt tanult. Osztályzatai itt sem voltak kiemelkedőek, természettudományi érdeklődése azonban egyre erősebbé vált; egy rokona bevezette a cambridge-i természettudósok körébe.
A Beagle felfedező útja. 1831-ben Darwin meghívást kapott, hogy fizetés nélküli természettudósként vegyen részt a Beagle hadihajó Dél-Amerikába és a csendes-óceáni szigetekre tervezett felfedező útján. A kétévesre tervezett út öt évig tartott, s ez idő alatt Darwin nagyszámú feljegyzést készített, továbbá geológiai és biológiai mintákat küldött haza Angliába. A nagy utazáson sok kalandban volt része, de valósággal élvezte a veszélyt, és csillapíthatatlan kiváncsisága átlendítette az utazással járó kényelmetlenségeken.
Utazása alatt olvasta Charles Lyell művét, a Principles of Geologyt (A geológia alapjai). Lyell szerint a Föld arculata az idők során lassan, fokozatosan változik, és kisebb-nagyobb helyi zavarok összeadódó hatása alakítja ki. Ez a felfogás élesen szemben állt a kor uralkodó nézetével, mely szerint a változások nagy erejű, rövid időtartamú eseményeknek köszönhetők. Utazása alatt Darwin egyre inkább meggyőződött Lyell elméletének helyességéről. Megfigyelései alapján három könyvet állított össze Dél-Amerika geológiájáról, s noha a szárazföldek változásairól alkotott elképzeléseit a lemeztektonika elmélete mára elavulttá tette, hazaküldött beszámolóit az akkori tudományos körökben nagy elismeréssel fogadták. Sikert aratott a korallzátonyok képződéséről alkotott új elmélete is, mely szerint a korall csak sekély vízben nő, a tengerfenék azonban fokozatosan süllyed, így egyre nagyobb zátonyok jönnek létre.
Darwin geológiai vizsgálódásai során számos elhalt élőlény kövületeit is megtalálta, melyek gyakran már kihalt fajokhoz tartoztak. Érdeklődését felkeltette a kihalt és a ma létező fajok hasonlósága, s nem hagyta nyugodni a kérdés: vajon hogyan váltották fel új fajok a már kihalt fajokat?
A fajok eredete. Amikor Darwin 1836-ban visszatért Angliába, a tudományos közösség örömmel fogadta. Azonnal befogadták a Geológiai Társulatba, majd beválasztották az Athenaeumba, a legkiválóbb írók, művészek és tudósok előkelő klubjába. 1839-ben a Royal Society tagja lett.
Darwin ettől fogva "kettős életet" élt. A nyilvánosság számára a Beagle fedélzetén tett utazását dolgozta fel, megfigyeléseit rendszerezte, könyveket szerkesztett és jelentetett meg. Magánemberként azonban "a fajok problémájával" kezdett el foglalkozni. Állattenyésztőkkel, kertészekkel levelezett és konzultált, jegyzeteket készített, elolvasta a fellelhető szakirodalmat. Vizsgálódásait titokban tartotta, csendben gyűjtötte a bizonyítékokat elmélete alátámasztására. Tudta jól, mi vár azokra a tudósokra, akik megelőzik saját korukat. Gondolatai nemcsak tudományos szempontból voltak radikálisak, hanem korának törvényei szerint istenkáromlás és lázítás címén büntethetőnek is számítottak.
Darwin az utazása során összegyűjtött állatpéldányokat azonosítás és rendszerezés céljából londoni és cambridge-i szakembereknek adta át. Észrevette, hogy a fajok nagy változatosságot mutatnak a földrajzi elhelyezkedés szerint is. A szakértőktől megtudta, hogy a Galápagos-szigetekről hozott számos pinty és teknős mind más-más fajhoz tartozik, és nem egyazon fajok különböző változatairól van szó, mint korábban gondolta.
Darwin előtt világossá vált, hogy a fajok átalakulhatnak egymásba: helytől függően és korszakról korszakra változnak. Már csak a folyamat mechanizmusát kellett megtalálnia. 1838-ban elolvasta Thomas Malthus dolgozatát, mely szerint a populációk növekedését a rendelkezésre álló táplálék mennyisége korlátozza. Darwin ekkor jutott arra a felismerésre, hogy a létért való küzdelemben az alkalmas változatok fennmaradnak, míg a kevésbé alkalmasak elpusztulnak. Megvolt tehát az új fajok keletkezésének mechanizmusa: a természetes kiválogatódás.
Azt már korábbi tudósok is észrevették, hogy a fajok küzdenek egymással a fennmaradásért, Darwin azonban egy fajon belül, az egyedek között látott versengést. Felismerte, hogy valamely helyi populáción belül az adott környezethez jobban alkalmazkodott egyednek nagyobb az esélye a fennmaradásra és a szaporodásra, mint a többinek. Ha az előnyös ismertetőjegyek átadódnak a következő nemzedéknek, akkor idővel túlsúlyra juthatnak a populáción belül, és a változás új faj létrejöttét eredményezheti. Darwin szerint a természetes kiválogatódás az a mechanizmus, amelynek révén az előnyös változatok átadódnak a következő nemzedékeknek. (Később a biológusok a tulajdonságok fajokon belüli változatosságát az egyedek génjeiben meglévő változatosságra vezették vissza, és a természetes kiválogatódást a génekre vonatkoztatták.)
A szerves evolúció gondolata nem volt új. Egy nemzedékkel korábban a francia Lamarck és mások is felvetették. Lamarck rajzolta meg az első evolúciós diagramot is: egy függőleges létrát, mely az egysejtű organizmusoktól az emberig vezet. Egyetlen korábbi tudós sem adott azonban meggyőző magyarázatot arra, hogyan is működik az evolúció. Lamarck úgy vélte, hogy az élőlények belső késztetést éreznek a tökéletesedésre, és a környezethez való alkalmazkodásuk során szerzett előnyös tulajdonságaik átadódnak az utódoknak.
Darwin ismerte ezeket a magyarázatokat, de nem használta fel őket; az ő elmélete közvetlen megfigyelésen alapult. Evolúciós diagramja nem egyetlen létra volt, hanem egy elágazó fa.
1842-re Darwin elmélete már készen állt, de nyilvánosságra hozatalára a tudós nem érezte elérkezettnek az időt, ehelyett a következő évtizedet a kagylókról szóló értekezése megírásával töltötte. Közben Angliában megváltozott a szellemi légkör, és az evolúció állandó beszédtéma lett a tudományos körökben. 1858-ban Darwin levelet kapott Alfred Russel Wallace természettudóstól, s a levélben annak az elméletnek tökéletes összefoglalását találta, amelyen húsz éven keresztül dolgozott. Látva annak veszélyét, hogy egy egész életmű vész kárba, Darwin barátai megszervezték, hogy a két tudós közös előadást tarthasson a londoni Linné Társaság színe előtt.
Darwin ezután kezdte el írni azt a "kivonatot", amely 1859-ben jelent meg On the Origin of Species by Means of Natural Selection, or The Preservation of Favoured Races in the Struggle for Life ("A fajok eredete természetes kiválasztás útján, avagy a létért való harcban előnyhöz jutott fajták fennmaradása"; - Mikes Lajos) címmel. Az elméletet a tudományos körök legnagyobb része azonnal elfogadta. A legtöbb ellenvélemény egyházi körökben fogalmazódott meg. A papság felismerte, hogy az evolúció elmélete nem egyeztethető össze a Teremtés Könyvének szó szerinti értelmezésével. Darwin elméletében nem volt helye isteni beavatkozásnak, és az embert nem tekintette magasabbrendűnek az állatvilág többi részénél.
Miközben barátai a nyilvánosság előtt a darwini elméletet védték, Darwin tovább dolgozott. Három újabb könyvet írt, melyek mind A fajok eredete folytatásai voltak. The Variation of Animals and Plants Under Domestication ("Állatok és növények változásai háziasításuk során"; 1868) c. művében pángenezisnek nevezett elképzelését fejtette ki, mellyel az tulajdonságok átörökítésének módját próbálta megmagyarázni (az igazi magyarázatot csak később adta meg a sejtbiológia és a genetika).
Az emberi evolúcióval Darwin The Descent of Man, and Selection in Relation to Sex ("Az ember származása és a nemi kiválasztás" - Katona Katalin; 1871) c. könyvében foglalkozott részletesen. Az evolúció hatókörét a testi tulajdonságokon túl kiterjesztette az erkölcsi és szellemi tulajdonságokra is. A könyv második részében a nemi kiválasztást tárgyalta. Darwin megfigyelte, hogy bizonyos fajoknál a hímek küzdenek egymással a nőstény elnyeréséért, másoknál azonban a nőstények választják ki a hímet annak külső tulajdonságai alapján. A XX. századi biológusok ezt oly módon terjesztették ki, hogy a nőstények azokat a hímeket választják ki, amelyek utódaik fennmaradásához leginkább hozzá tudnak járulni. Ennek az elképzelésnek az evolúcióbiológusok között ma is sok híve van.
Darwin sorozatának utolsó darabja, a The Expression of the Emotions in Man and Animals ("Az érzelmek kifejeződése az embernél és állatoknál"; 1872) arra tett kísérletet, hogy az utolsó feltételezett korlátot is eltörölje az ember és az állatok között: azt a feltevést, hogy az olyan érzelmek, mint a félelem, harag, szomorúság, öröm - csakis az emberre jellemzőek. Darwin összefüggést talált az emberi érzelmek és az arcizmok összehúzódásai, valamint a kibocsátott hangok között, és úgy vélte, hogy ugyanazok az arcmozdulatok és hangok az állatokban is hasonló érzelmi állapotokat fejeznek ki. Művével megteremtette az etológia, a neurobiológia és a pszichológiai kommunikációelmélet alapjait.
Későbbi munkái. Életének utolsó évtizedében Darwin főleg botanikai kutatásokat végzett, laboratóriumául saját kertje szolgált. Több munkájában foglalkozott a növények beporzásával. Észrevette, hogy azok a növények, melyeknek beporzását a szél végzi, kevéssé színesek, ezzel szemben a rovar porozta növények élénk színű és illatos virágokat hajtanak. Mesterséges beporzással kísérletezett, s felfedezte, hogy az idegen beporzás eredményeképpen létrejött utódnövények nagyobbak és ellenállóbbak, mint az önbeporzással létrehozottak. E megfigyelésre építette azon elméletét, mely szerint mind a növény-, mind az állatvilágban előnyös a két nem megléte; a mindkét nem előnyös tulajdonságainak átöröklése egészségesebb, életrevalóbb utódokat eredményez.
Vizsgálta a növények fény hatására történő mozgásait, s kimutatta egy fényérzékeny anyag jelenlétét a növény csúcsában. Utolsó közleményében a férgek fontosságát hangsúlyozta a szerves anyagok újra felhasználhatóvá tételében; ez a műve a kvantitatív ökológia egyik úttörő munkája volt.
Darwin, korának embere. Darwin független tudósként, egyedül dolgozott otthonában. Apja, Robert Darwin támogatta anyagilag, így nem szorult rá, hogy állást keressen. 1839-ben nőül vette első unokahúgát, Emma Wedgwoodot, aki a házasságba nemcsak vagyonát hozta, hanem odaadó feleség és jó háziasszony is volt, így Darwin a következő 40 évben békében dolgozhatott. A Londontól mintegy 26 km-re lévő Downe községben laktak; az évek során tíz gyermekük született, s a fiúk közül hárman kiváló tudósok lettek.
Darwin az angol társadalom megbecsült tagja volt, s ezt a pozícióját féltve őrizte. Nem utolsósorban a kiközösítéstől való félelme miatt halogatta oly sokáig teóriájának közzétételét. Rettegett attól is, milyen hatással lesz elmélete a feleségére, Emmára, aki hívő keresztény volt, és eretnekségnek vélhette Darwin elméletét.
Darwin biztos volt igazában, ugyanakkor azt is tudta, milyen társadalmi következményekkel járna elméletének publikálása, ez a feloldhatatlan belső konfliktus fizikai tüneteket okozott nála. Az egykor sportos, kalandvágyó fiatal tudós 40 éves korára félig nyomorékká vált. Sokan találgatták, valójában mi lehetett az a betegség, amely évtizedeken át kínozta, de rohamainak gondos elemzése alapján valószínűsíthető, hogy a tünetek pszichoszomatikus eredetűek voltak. Életének utolsó évtizedében, amikor csakis a botanikai kísérletekre összpontosított, és nem töprengett az evolúción, a legjobb egészségnek örvendett. Amikor 1882-ben elhunyt, kora megadta a neki járó tiszteletet: a Westminster-apátságban temették el. Ekkorra a természetes kiválogatódáson alapuló evolúcióelmélet már általánosan elfogadottá vált. Gondolatait a genetika és a molekuláris biológia későbbi fejleményei módosították ugyan, munkája azonban máig a modern evolúcióbiológia kiindulópontja.
Bibliográfia. A Charles Darwinról szóló számos mű közül kiemelendő életrajza, melyet fia, Francis Darwin írt: The Life and Letters of Charles Darwin, Including an Autobiographical Chapter (1887; új kiadás: 1972). Kisebb munkái a Paul H. Barrett szerkesztette The Collected Papers of Charles Darwin (1977) c. gyűjteményben jelentek meg. Az evolúcióelmélet teljes eredeti kézirata, melynek A fajok eredete csupán kivonata volt, 1975-ben jelent meg Charles Darwin's Natural Selection címmel, R. C. Stauffer szerkesztésében. Újabb, fontos életrajz Peter Brent Charles Darwin: "A Man of Enlarged Curiosity" c. könyve. Darwin betegségének elemzése Ralph Colp, Jr. To Be an Invalid: The Illness of Charles Darwin c. művében található. Darwin életművének fontos újraértelmezése Dov Ospovat The Development of Darwin's Theory: Natural History, Natural Theology, and Natural Selection c. könyve.