Correns, Carl Erich (szül. 1864. szept. 19. München - megh. 1933. feb. 14. Berlin), német botanikus és genetikus; 1900-ban két másik biológussal, Erich Tschermak von Seysenegg-gel és Hugo de Vriesszel egyidejűleg, de tőlük függetlenül újra felfedezte Gregor Mendel történelmi jelentőségű dolgozatát az öröklődés alapjairól. Hogy a Mendel-törvények érvényességi körét meghatározza, ma már klasszikusnak számító vizsgálataiban olyan növényfajokon tanulmányozta az ún. nem-mendelező öröklődést, melyeknek virágja nagy színváltozatosságot mutat. Ilyen a csodatölcsér (Mirabilis jalapa), amely Correns 1909-ben közzétett eredményei nyomán az extrakromoszómás vagy citoplazmatikus öröklődés első meggyőző példájának tekinthető. (Ez olyan öröklődést jelent, amelyben az utódok bizonyos jellegeit a női ivarsejt citoplazmájában található faktorok határozzák meg.)
Correns botanikát tanított a Tübingeni Egyetemen (1892-1902), és közben
kutatásokat is végzett: a borsó öröklésmenetét vizsgálta, és ugyanazokra a
következtetésekre jutott, mint korábban Mendel. Amikor munkája előzményeit
kutatta a szakirodalomban, rábukkant Mendel 34 évvel azelőtt publikált
cikkére. A Lipcsei (1902-1909) és a Münsteri (1909-1914) Egyetemen töltött
évei alatt Correns folytatta kutatásait, és a Mendel-törvények kísérleti
bizonyítékainak döntő részét ő szolgáltatta. Megfigyelte, hogy bizonyos
jellegek következetesen együtt öröklődnek, s ennek magyarázatául azzal a
feltevéssel élt, hogy némely genetikai tényezők fizikailag összekapcsolt
formában vannak jelen. Ezzel megelőzte Thomas Hunt Morgan amerikai
genetikust, aki később átfogó elmélet keretében vezette be a genetikai
kapcsolódás fogalmát. Correnst 1914-ben kinevezték a berlini Vilmos császár
Biológiai Intézet főigazgatójává; haláláig itt dolgozott.