Born Gyula-Frigyes, báró (Budapest, 1901. jan. 1. - Gyöngyös, 1972. márc. 29.) gépészmérnök. Tanulmányait a piaristáknál tett érettségit követő,  majdani pályája gyakorlati megismerését célzó egy éves drezdai fizikai munka után a berlini egyetemen kezdte, oklevelét a budapesti Műegyetemen szerezte 1925-ben.
    A huszas években Mihály Dénes számára megtervezte és részben kivitelezte az első mozgóképes televíziós adó és vevő mechanikai elemeit, Asbóth Oszkárnak a helikopter megalkotásában volt segítségére. Pályáját 1925-ben kezdte üzemmérnökként Berlinben az AEG-nél (Allgemeine Elektrizitäts-Gesellschaft), majd 1928-tól Szovjetúnióval kötött megállapodás alapján az orosz mérnökök és munkások továbbképzéséért volt felelős. 1930-ban a brüsszeli Université Polytechnique-en műszaki doktorrá avatták. 1931 és 1936 között az AEG bel- és külföldi beruházásainak koordinálásával foglalkozott. Emellett az AEG a harmincas években az ő kezdeményezésére hozta forgalomba mások szerény eredményt hozó kísérletei után - a BASF által gyártott -  acetilcellulóz alapú szalaggal működő, már valóban használható magnetofont, mert a feltaláló addig hiába házalt ötletével.
    1936-ban hazatért Berlinből. 1936 és 1940 között Első Magyar Gazdasági Gépgyár Rt-nél (EMAG) dolgozott, az első időben konstruktőrként, majd 1938-tól mint műszaki igazgató. 1940-től 1942-ig a Budapest-Salgótarjáni Gépgyár és Vasöntő Rt. műszaki-, 1942 és 1948 között vezérigazgatója volt. Ez idő alatt a szociális intézmények egész sorát alakította ki. 1944-ben az üldözöttek mentése mellett sikerült megakadályoznia a gyár nyugatra telepítését, így a termelés már 1945 februárjában a háborús károk ellenére megkezdődhetett.
    1945-ben felajánlotta lemondását, amelyet a vállalat tulajdonosa és az általa vezetett gyárak alkalmazottai nem fogadtak el. 1946-tól a szerszámgépiparban a jóvátételi munkaközösség vezetője, 1948–1951-ben a Gépipari Igazgatóságnál, majd az ebből alakult a Tömegcikkipari Központnál a vidéki gyárak fejlesztésének, profilkialakításának felelőse volt.
    1951-ben származása és vezérigazgatói státusza miatt kitelepítették, ahol napszámosként mezőgazdasági idénymunkából, később tűzhely- és varrógépjavításból tartotta fenn magát. 1952-1953-ban  kitelepítetti minőségben a MÁV gyöngyösi Váltó- és Kitérőgyárában - kezdetben mint egyetlen diplomás -  beosztott üzemmérnökként, később műszaki fejlesztés-vezetőjeként dolgozott nyugdíjba vonulásáig (1966).
    Számos újítása közül a legjelentősebb az, amely lehetővé tette a kis sugarú ívbe épített sínek gyors és nagymérvű kopásának kiküszöbölését a sínek magasfrekvenciájú indukciós keményítése révén. Eljárását a Magyar Államvasutak 1967 óta alkalmazza, de a jogszabály szerint járó díjat csak öt évvel később, bírói ítélet alapján volt hajlandó megfizetni.
    Bár valójában sohasem politizált, haláláig nem került ki az állambiztonsági szervek érdeklődési köréből.