BÍRÓ LAJOS (Tasnád, 1856. aug. 29.- Budapest, 1931. szept. 2.)

Zilah megyei szülőfalujában elemi iskolai tanára, Török Ferenc kedveltette meg vele a természetrajz- és földrajztudományokat. Rendszeres kirándulásaik alatt szakszerű természetmegfigyelést, növénygyűjtést, térképvázlat-készítést tanult.

Középiskolai tanulmányait a zilahi református kollégiumban végezte, coquiás diákként. Ebben az időben vált szenvedélyes rovargyűjtővé.

Érettségi után a debreceni, később pedig a budapesti református teológián tanult. Tanulmányait megszakítva magántanári állást vállalt, miközben fáradhatatlanul tanulmányozta környezete faunáját, legfőképpen a rovarvilágot. Megfigyeléseit az általa szerkesztett rovartani lapokban jelentette meg.

1881-86 között a Rovartani Állomás filoxéra biztosa volt. Munkája során bejárta Magyarország jelentős szőlőtermő vidékeit, ahol a gazdáknak felvilágosító előadások százait tartotta. Munkája országos elismerést nyert, mert a filoxéra terjedését fokozatosan megállították.

A továbbiakban tanítóskodni kényszerült, de rovartani vizsgálódásait folytatta. Többek között összeállította Kecskemét állattani monográfiáját, melyhez kiterjedt kollekciót gyűjtött össze.

1892-ben Budapesten beiratkozott a Tudományegyetem természettudományi karára, miközben fáradhatatlanul végezte rovartani kutatásait, gyűjtéseit (magánkollekciója meghaladta a húszezer darabot), tanulmányokat írt és előadásokat tartott a Természettudományi Társulatban.

A gyakorlati entomológia képviselőjeként célja a tapasztalatok hétköznapi felhasználása volt. A már említett filoxérajárványon túl a háziállatokon élősködő rovarok, az erdőket pusztító apácalepkék viselkedését, legfőképp alkalmazkodóképességüket kutatta. Eredményeit hazai és külföldi szakfolyóiratokban és tudománynépszerűsítő előadásokon hozta nyilvánosságra.

Munkássága során úttörő szerepet játszott a Magyarországon ekkor még gyermekcipőben járó bioszpeológia-kutatás területén. Törpedarázs-gyűjteményét külföldi cserepartnereinek segítségével a világ legnagyobb kollekciójává fejlesztette. Kutatásait a modern technika eszközeivel segítette. Barlangi munkája során elsőként készített fényképfelvételeket.

1894-ben Új-Guineában elhunyt Fenichel Sámuel természetkutató, akinek hagyatékát, munkásságát a feledésbe merülés fenyegette. Ekkor határozta el. hogy megvalósítja fiatalkori álmát, egzotikus tájak felfedezője, megismertetője lesz.

Herman Ottó unszolására és a Magyar Nemzeti Múzeum anyagi támogatásával, 1896-ban Új-Guinea földjére lépett, és megkezdte hét évig tartó egyszemélyes expedícióját a sziget akkor német fennhatóság alatt lévő részén (Berlinhafen, Astrolabe-öböl, Huon-öböl), Új-Írország és a Franciaországhoz tartozó Vitu-szigeteken. A korábban jóformán terra incognitának számító kedvezőtlen éghajlatú vidéken minden képzeletet felülmúló gyötrődések közepette dolgozott szívós kitartással. Entomológiai (rovartani) kutatásai során figyelemre méltó vizsgálatokat végzett a kultúrnövények és a trópusi rovarok kapcsolatairól. Néprajzi beszámolói, értekezései a bennszülöttek előítéletmentes, beható megfigyeléseiről tanúskodnak. A Magyar Nemzeti Múzeumot szinte elárasztotta unikális preparált állatok tömegével, néprajzi tárgyakkal.

Hazajövetelét, tudományos előadásait nagy hazai és külföldi érdeklődés fogadta. Ekkor vált a tudományos körökben elismert szaktekintéllyé. A Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagjává választotta, továbbá kinevezték a Magyar Nemzeti Múzeum tiszteletbeli őrévé.

Idehaza folytatta az összegyűjtött anyag feldolgozását, majd 1907-ben tudományos körútra indult Nyugat-Európába. A későbbiek során néhány külföldi kutatóúton is részt vett (Tunisz, Kréta, Törökország, Bulgária), ahonnan értékes zoológiai anyagokkal tért vissza.

Tudományos eredményei ellenére a mellőzés, sőt gyakorta a nélkülözés jutott neki osztályrészül. A tudományos elismerésre 1926-ig kellett várnia, amikor a szegedi Ferenc József Tudományegyetem honoris causa doktorrá avatta.

A tudományos világ megbecsülése jeléül róla nevezett el százharminc új állatfajt és huszonkét nemet.