Elemi és középiskoláit Versecen végezte, majd a budapesti Tudományegyetem Bölcsészeti Karán, természetrajz-vegytan szakon szerzett oklevelet. 1896-ban, még negyedéves, végzős hallgatóként a Magyar Nemzeti Múzeum Növénytárába került napidíjasnak. Hamarosan múzeumi segéddé léptették elő, majd 1899-ben, doktori védését követően véglegesítették. 1901-ben I. oszt. múzeumi segédőrré nevezték ki.

Múzeumi évei alatt sokat gyűjtött az ország különböző részein, főleg Budapest környékén és a déli megyékben (Bács-Bodrog, Szerém, Temes, Krassó-Szörény megye), de botanizált a Magas Tátrában és a horvát-magyar tengerparton is (Lussin szigete, Fiume). Külföldi tanulmányutakon vett részt a Keleti-tenger partvidékén (Észak-Németország), Szerbiában és Romániában.

A magyar Alföld növényföldrajzi kutatásában mérföldkövet jelentett 1899-es nyírségi gyűjtőútja. Megfigyelései alapján arra a következtetésre jutott, hogy "az egész Alföld a közép-európai tölgyövbe tartozik és az Alföldön a magyarországi tölgyöv sehol sem ér el alsó határt" (Jelentése a Nyírségben tett gyűjtőútjáról. Jelentés a MNM 1899. évi állapotáról, 1900.). B. J. - néhány botanikussal egyetemben - tagadta azt a széles körben elterjedt nézetet, amely szerint az Alföldnek "fapusztító", ún. "sztyepp-klímája" lenne. Megállapította, hogy a klíma az Alföld mindén vidékén megengedné erdő kialakulását, de részben a talajviszonyok, részben az emberi kultúra ősidők óta tartó hatása (állattenyésztés, növénytermelés stb.) ezt megakadályozza (A magyar Alföld befásítása érdekében. I-III. Erdészeti Lapok, 1908.; A magyar Alföld pusztai és erdei növényzetéről. Földrajzi Közlemények, 1911.). Ő volt az első, aki történeti megközelítéssel, finom vonásokkal rajzolta meg az Alföld növényföldrajzi jellemét, vázolta fel ősi vegetációs képét. Az utána következő kutatók, ha más módszerekkel és fogalmakkal dolgoztak is, mind csak az ő megállapításainak helyességét igazolták.

A növények társulási formái is foglalkoztatták. Legfontosabb ezirányú munkája "Anordnung der Formationen nach ihrer Beeinflussung seitens der menschlichen Kultur und der Weidetiere" címen jelent meg (Engler's Jahrb. 1904.). Németre lefordította, de egyben át is dolgozta Borbás Vince klasszikus balatoni flóraművét. E munkájában szemléletesen írta le a Balaton vidékének jellemző növényformációit. Megállapította, hogy a balatoni schiblják-formáció a neki megfelelő mediterrán vegetációs típus északi "kisugárzásának" tekinthető, de örökzöldek nélkül (Borbás, V. - B. J.: Die Pflanzengeographischen Verhaltnisse der Balatonseegegend. Resultate d. Wiss. Erforschung d. Balatonsees. 1907.).

Szervezettani és - ezzel összefüggésben - rendszertani kérdésekkel is foglalkozott. Különösen a liliomfélék rokonsági köre érdekelte. Legfontosabb ez irányú munkái: "A Ruscus-phyllocladium morphologiai értelmezése anatomiai alapon" (Mathematikai és Természettudományi Értesítő, 1903.), "A Polygonatum és vele rokon növények rendszertani anatómiája" (Növénytani Közlemények, 1904.), "A hazai Asparagus-félék monographiája" (Math. és Term. tud. Ért., 1905.) és "A hazai Iris-félék" (Math. és Term. tud. Ért., 1911.). Utóbbiban részletesen tárgyalja a történelmi Magyarország Iridaceae családjának fajait. Kirchner-Loew-Schroeter "Lebensgeschichte der Blütenpflanzen Mitteleuropas" című hatalmas munkájában ő dolgozta fel a Liliaceae család Asparagoideae és Smilacoideae alcsaládjait (1914).

1905-ben a Szőlészeti Kísérleti Állomáshoz került, ahol 1910-től osztályvezetőként dolgozott. 1907-ben a budapesti Tudományegyetemen magántanárrá habilitálták, az egyszikű növények rendszertana tárgyból. 1919 után új feladatot kapott: megbízták a Mezőgazdasági Gombászati Állomás megszervezésével. Az új állomást a szőlészeti intézet telepén, a növénykórtani pavilonban helyezték el, igazgatója pedig B. J. lett. Éppen csak megindult a kutatómunka, amikor 1923-ban nyugdíjazták.

A tízes évektől kezdve szakmai tevékenysége mindinkább gyakorlati irányt vett. A különböző szaklapokban megjelent dolgozatai a szőlőtermesztés szinte minden részterületét érintették, de a gyümölcs- és zöldségtermesztés, valamint a gombászat kérdéseivel is foglalkozott. Számos humoros hangvételű, népszerűsítő cikket írt. 1923-ban a wageningeni nemzetközi növénykórtani kongresszuson előadást tartott. A kezdők számára több, közérthető nyelvezetű könyvet írt: "A veteményes kert" (1919, 1921, 1929), "Szőlőmívelés" (1920, 1926), "Az ehető gombák" (1921), "A mezőgazdaság alapelvei" (1923),

"A gyümölcskertészet elemei" (1928). szintén népszerűsítő, de tudományos értékű könyve "Bevezetés a növénykórtan elemeibe" címmel 1929-ben látott napvilágot. Hazai szakirodalmunkban ez az első olyan növénykórtani munka, amely a mezőgazdasági növények fontosabb betegségeit összefoglalva tárgyalja.

B. J. 1925-től 1940-ig a Természettudományi Társulat választmányi tagja volt. Utolsó éveit pesthidegkúti házában visszavonultan élte le.

Irodalom