Családjában hagyománnyá vált a tudomány művelése; említésre méltó tudós volt nagyapja, Antoine-César Becquerel (1788-1878), apja, Alexandre-Edmound Becquerel (1820-91) és fia, Jean Becquerel (1878-1953).

Tanulóévek. A Louis-Le-Grand líceumban töltött iskolaévek után Henri az École Politechnique-ben szerzett tudományos képzettséget (1872-74), majd az École des Ponts et Chaussées-ban (1874-77) mérnöki tudományokat hallgatott. Oktatói és kutatói tevékenysége mellett évekig a Híd- és Útügyi Minisztériumban dolgozott mérnökként, 1894-től főmérnökként. 1876-ban tanársegédi kinevezést kapott az École Polytechnique-be; 1895-ben a fizikai tanszék vezetője lett. Egyszersmind munkatársként dolgozott apja mellett a múzeumban, s ott apja halála után elvállalta a fizikus professzorságot.

A fizikai kutatások fő területei a XIX. században az elektromosság, a mágnesesség, az optikai jelenségek és az energia voltak. Néhány évig a fiatal Becquerel a síkban polarizált fény mágneses térben való elfordulását vizsgálta. Erre a jelenségre Michael Faraday hívta fel a figyelmet, és a kutatásban Becquerel apja is közreműködött. Ezután infravörös sugárzással foglalkozott, többek között megvizsgálta, hogyan befolyásolja az infravörös gerjesztés a különböző foszforeszkáló kristályok színképét. Külön is megemlítendő, hogy apja munkájának kiterjesztéseként megvizsgálta néhány uránvegyület esetében az elnyelt fény és a kibocsátott foszforeszcencia viszonyát.

1896-ra Becquerel kiváló és köztiszteletben álló fizikus lett, 1889-től a Tudományos Akadémia tagja; de addigi kutatásainál fontosabb volt a foszforeszkáló anyagok terén, valamint az uránvegyületek világában szerzett ismerete és általános jártassága a laboratóriumi módszerekben, egyebek között a fényképezésben. Mindezek segítették hozzá a radioaktivitás felfedezéséhez.

A sugárzás rendszeres vizsgálata. 1895 végén Wilhelm Röntgen felfedezte az utóbb róla elnevezett sugarakat. Becquerel felfigyelt arra, hogy egy üvegből készült vákuumcső katódsugárnyalábbal fluorszcenssé tett felülete röntgensugarakat bocsát ki. Vizsgálni kezdte, hogy van-e olyasféle alapvető összefüggés e láthatatlan sugárzás és a látható fény között, hogy gerjesztés hatására minden lumineszkáló anyag röntgensugarakat bocsát ki. Feltevésének bizonyítására foszforeszkáló kristályokat tett fényképezőlemezre, de azt előbb fényt át nem eresztő papírba burkolta, hogy csak a feltételezett röntgensugárzás hathasson az emulzióra. Néhány órára kitette a napfényre a kísérleti berendezést, hogy a szokásos módon gerjessze a kristályokat. Előhívás után a fényképezőlemezen ott volt az ásványminták árnyképe, a további kísérletekben pedig a kristály és a papírborítás közé helyezett fémpénz vagy jellegzetes alakúra vágott fémlemez árnyképe is. Becquerel a Tudományos Akadémia 1896. február 24-i ülésén számolt be erről a felfedezéséről, s megjegyezte, bizonyos uránsók különösen aktívak voltak.

Ezáltal igazolta azt a nézetét, hogy a lumineszkáló anyag a látható sugárzás kibocsátásával egy időben, még a röntgensugarakhoz valami nagyon hasonlót is kibocsátott magából. A következő héten azonban azt kellett tapasztalnia, hogy az uránsók akkor is kibocsátották ezt az átható sugárzást, ha előzőleg nem voltak a napfényen, azaz nem foszforeszkáltak. Ezt az új jelenséget azzal a feltevéssel magyarázta, hogy a láthatatlan foszforeszkálásnak van egy hosszan tartó formája. Amikor nem sokkal ezután kimutatta a fémurán aktivitását, ezt a fémfoszforeszcencia egyedi eseteként értelmezte. 1896-ban Becquerel hét cikket adott közre a radioaktivitásról - ahogy Marie Curie később a jelenséget elnevezte -, 1897-ben már csak kettőt, és 1898-ban egyet sem. Ez jól mutatta Becquerel és a tudományos világ érdeklődését a téma iránt; ebben az időszakban ugyanis számos sugárzást vizsgáltak (pl. a katódsugarakat, a röntgensugarakat, a Becquerel-sugarakat, a "kisülési sugarakat", a csősugarakat, a rádióhullámokat, a látható spektrumot, a szentjánosbogár, a világítóbogár kibocsátotta és más lumineszkáló anyagtól való sugarakat), és ezek között a Becquerel-sugarak nem tűntek különösebben jelentőseknek. A sokkal "népszerűbb" röntgensugarak élesebb árnyékú fényképet adtak, és sokkal rövidebb idő alatt. A világ és maga Becquerel csak akkor ébredt rá a felfedezés jelentőségére, amikor 1898-ban a radioaktivitást egy másik ismert elemben, a tóriumban is fölfedezték (Gerhard Carl Schmidt és tőle függetlenül Marie Curie), majd új radioaktív anyagokat találtak, a polóniumot és a rádiumot (Pierre és Marie Curie, valamint munkatársuk Gustave Bémont).

További eredmények. Becquerel az általa megnyitott területre visszatérve további három igen fontos eredményt ért el. Az egyik: 1899-ben és 1900-ban megmérte a béta-részecskéknek - a sugárzás egyik alkotóelemének - az elhajlását elektromos és mágneses térben. Az így kapott töltés/tömeg arány alapján kimutatta, hogy a béta-részecske azonos Joseph John Thomson nemrég azonosított elektronjával. Másik felfedezése az a jelenség volt, hogy az urán állítólagosan aktív anyaga, az urán-X az idők folyamán elvesztette sugárzóképességét, magának az uránnak viszont, amely frissen előállítva inaktív volt, visszatért aktivitása. Ernest Rutherford és Frederick Soddy hasonló csökkenést és felerősödést tapasztalt a tórium-X és tórium esetében, s ez a felfedezés elvezette őket a radioaktivitás transzformációs elméletéhez. Eszerint a jelenség olyan atomon belüli kémiai változás, melynek során az egyik elem magától átalakul egy másikká. Becquerel utolsó nagy eredménye a sugárzás élettani hatásával függ össze. Ezt már mások is megfigyelték előtte, de az orvosokat végül mégis az ő cikke késztette kutatásokra, amelyben leírja, hogy a mellényzsebébe tett rádiumminta égési sebet keltett a testén; s ezek a kutatások vezettek el később a sugárzás gyógyászati alkalmazásához.

A radioaktivitás felfedezéséért Becquerel 1903-ban Curie-ékkel megosztva fizikai Nobel-díjat kapott. Más díjakat és külföldi tudományos társaságok tagságát is elnyerte. Saját Tudományos Akadémiája elnökének és egyik állandó titkárának választotta.

Bibliográfia. Alfred Romer szócikke a Dictionary of Scientific Biography c. műben további részletekkel szolgál. Lawrence Badash Becquerel munkásságának egyes részleteit tárgyalja a következő cikkekben: "Chance Favors the Prepared Mind: Henri Becquerel and the Discovery of Radioactivity", Archs. Int. Hist. Sci.,18:55-66 (1965); "Becquerel's 'Unexposed' Photographic Plates", Isis, 57:265-269 (1966); valamint "Radioactivity Before the Curies", Am. J. Phys., 33:128-135 (1965). Becquerel radioaktivitással kapcsolatos saját munkásságát a Mémoires de l'Académie des Sciences 46. kötetében (1903) összegezte.