BARTUCZ LAJOS (Szegvár, 1885. ápr. 1.- Budapest, 1966. jún.. 3.)

A kecskeméti piarista gimnáziumban érettségizett. 1904-ben beiratkozott a budapesti Tudományegyetem bölcsészeti karára. Hamarosan megismerkedett Török Aurél professzorral, aki akkor már több mint 20 éve állt az Embertani Intézet élén. 1906-ban megbízott tanársegéd lett, 1909-ben doktorált, majd 1914-ben egyetemi magántanárrá képesítették. 1912-től, Török Aurél halála után ő gondoskodott az intézet kutató és oktatómunkájának folytonosságáról.

Kezdeti módszertani érdeklődése az első világháborút megelőzően a magyarság kutatása felé fordult. Vizsgálatokat végzett a matyóknál, Arad megyében, a Jászságban, a Kunságban és a Balaton környékén. 1921-ben a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályán átvéve Jandó János hagyatékát, a néprajz és embertan kapcsolatának megteremtésén fáradozott. Rövid idő alatt európai hírű gyűjteményt hozott létre. 1930-ban a Néprajzi Múzeum igazgatójává nevezték ki. Kutatásait az 1938-ban megjelent, "A magyar ember" című könyvében foglalta össze. Ebben az évben jelent meg kitűnő monográfiája is a subalyuki ősemberi leletek vizsgálatának eredményéről.

Külön említést érdemelnek történelmi jelentőségű agnoszkálásai. A második világháború után jelentős feladatot vállalt a kutatás és oktatás újjászervezésében, az antropológia megrendült hitelének visszaállításában. 1950-59 között két intézetet vezetett, a szegedit és a budapestit. 1959-ben az egyetem embertani tanszékére nevezték ki egyetemi tanárnak. 1952-ben részt vett a Magyar Biológiai Társaság megszervezésében és az Embertani Szakosztály megalapításában, melynek haláláig elnöke volt. Mintegy 240 tudományos és ismeretterjesztő munkája jelent meg, ebből 60 idegen nyelven.

Főbb művei