BÁNYAI JÁNOS (Kézdivásárhely, 1886. nov. 6. - Székelyudvarhely, 1971. máj. 13.)

A budapesti Pedagógiumban kapott tanári oklevelet (1908), majd mint középiskolai tanárt, kiküldték Németországba, hogy a korszerű természettudományos oktatást és a múzeumok szervezését tanulmányozza. 1912-13. évi tanulmányútján a jénai egyetemen és a berlini Bányászati Akadémián kiváló tudósok (Gothan, Walther) előadásait hallgatva, bővítette szakmai tudását és fejezte be tanulmányait. Az 1920-1940 közötti időszakban Székelykeresztúron, majd Székelyudvarhelyen tanított, közben a bukaresti Földtani Intézet munkatársa volt. 1941-ben megalakult a Kelet-magyarországi és Erdélyrészi Fürdők Szövetsége Marosvásárhelyt, melynek vezetőségi tagja lett, és megbízták a Székelyudvarhelyen létrehozandó Orbán Balázs Borvízkutató Intézet megszervezésével. A budapesti Földtani Intézet irányelvei alapján akarták az erdélyi ásványvízkincset felmérni. A háború kimenetele meghiúsította a szép terveket, s így a kutatás a továbbiakban már egyéni feladatává vált. Nyugdíjba vonulásakor, 1947-ben megvált az oktatástól, de tovább dolgozott.

A nagyobb tudományos központoktól távol élve és dolgozva, ki tudta építeni kapcsolatait a környező világgal, s így vált ő maga a Székelyföld tudományos és szellemi központjává. Ezt bizonyítja tudományos tevékenysége és irodalmi munkássága, az a több mint 100 magyarul, románul, németül és franciául megjelent értekezése és tanulmánya, a mintegy félezer ismeretterjesztő és honismertető írása, számnos térképe, melyek magyarországi és romániai lapokban, folyóiratokban jelentek meg.

A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum fennállásának 50. évfordulóján, 1929-ben tartott jubileumi tudományos ülésszakon indította el, majd szervezte a minden év nyarán rendezett Hargita "expedíciókat", melyeken a Székelyföldet megismerni és kutatni akarók (tudósok, egyetemi hallgatók és természetbarátok) vettek részt. 1931-ben Székelyudvarhelyen megalapítja és 1944-ig szerkeszti a Székelység című, a Székelyföldet és népét ismertető havi folyóiratot. Ebben 13 éven keresztül szolgálta a szakmája, a néprajz, a hely- és kultúrtörténet, a tudomány-népszerűsítés művelését és terjesztését. A Székelység külön mellékleteként jelentek meg a székelyföldi földtani kutatások eredményei, amelyekben főleg a hasznosítható ásványi nyersanyagokkal és a fürdők fellendítésének kérdésével foglalkozik. E mellékletekből áll össze 1938-ban A Székelyföld természeti kincsei és csodás ritkaságai című munkája.

Kutató munkássága a földtan minden ágára kiterjedt. Munkái közül két műve összefoglaló jellegű: A Magyar Autonóm Tartomány hasznosítható ásványi kincsei (Bukarest, 1957) és A Magyar Autonóm Tartománybeli ásványvizek és gázömlések (társszerzőkkel, Bukarest, 1957). Ezenkívül társszerzője A Székelyföld írásban és képben című, 1941-ben megjelent kötetnek is. Tudományos kutatómunkájának legmaradandóbb eredményeit azonban Délkelet-Erdély, a Székelyföld ásványvízkutatásában érte el. Erről számos dolgozata jelent meg. Elkészítette az ásványvizek kataszteri térképét is. Mindezt szervesen egészítik ki az iszapvulkánokról, gyógyiszapokról, gyógylápokról és mofettákról szóló írásai, továbbá a korszerű, gazdaságos fürdőélet kialakításának gondolata (A Székelyföld mint fürdőország). A szülőföld természeti szépségeit és ritkaságait örökíti meg számos turisztikai és tájismertető cikkében. De nemcsak az ásványokkal, kőzetekkel és ősmaradványokkal foglalkozott, hanem tanulmányozta a Székelyföld élő-, növény- és állatvilágát is.