Baeyer,
(Johann Friedrich Wilhelm) Adolph von (szül. 1835. okt. 31. Berlin
- meghalt 1917. aug. 20. Starnberg, München közelében),
német kémikus; 1880-ban szintetizálta az indigót
és 1883-ban leírta szerkezetét. 1905-ben kémiai
Nobel-díjban részesült. Számos kutatási
eredménye közül említést érdemelnek
a húgysavszármazékokkal, poliacetilénekkel
és az oxóniumsókkal kapcsolatos vizsgálatai,
valamint a ftaleinszínezékek felfedezése. Ő
fedezte fel a húgysav egyik származékát, a
barbitursavat, a barbiturátokként ismert altató- és
nyugtatószerek alapvegyületét. Baeyer alkotta meg az
ún. feszülési (Spannung) elméletet, amelynek
segítségével megmagyarázható, hogy az
öt és hat szénatomos gyűrűs vegyületek
miért gyakoribbak a természetben, mint a más szénatomszámúak.
Feltételezte továbbá, hogy a benzolnak középpontos
szerkezete van.
Baeyer Robert Bunsennél tanult, de fejlődésére August Kekulé nagyobb hatással volt. 1858-ban Berlinben nyerte el a Ph. D. fokozatot és 1860-ban lett docens (Privatdozent). 1872-ig vezette a berlini szakintézet kémiai laboratóriumát. Ezután Strasbourgban volt professzor, majd 1875-ben, Justus von Liebig után a kémia professzora lett a Müncheni Egyetemen. Itt egy olyan kémiai laboratóriumot szervezett meg, ahol a jövő számos ígéretes fiatal vegyészét képezték. 1881-ben a Royal Society of London az indigóval kapcsolatos munkájáért Davy-éremmel jutalmazta. 70. születésnapjára, 1905-ben, gyűjteményes formában kiadták tudományos közleményeit.