Mária Terézia (1717–1780) negyven évig volt Magyarország királynője. Egy évekig tartó, országos pestisjárvány közben tették fejére a magyar koronát Pozsonyban, 1741-ben, s egy országos tífuszjárványt követően halt meg 1780-ban. Nagyon mélyre süllyedt az ország a másfél évszázados török elnyomás alatt, és rendkívüli erőfeszítésekre volt szükség Mária Terézia uralkodásának negyven éve során, hogy az ország közállapotain valamit is javítani lehessen.

A törökök által megölt vagy elhurcolt lakosság és a lerombolt, felégetett falvak helyére idegen – leginkább sváb – telepesek jöttek a királynő bíztatására. Az egyébként is túlnépesedett s a harmincéves háborúban elszegényedett Svábföldön olykor egy-egy egész falu közösen határozott úgy, hogy áttelepül Magyarországra: hajóra rakták legfontosabb holmijaikat valahol a Duna felső folyásánál és leúsztatták az egész falut a Dunán. Sok bácskai sváb falu keletkezett így Mohács és Baja környékén.

A királynő azonban gondolt a szinte teljesen hiányzó értelmiség kiképzésére is: “államosította”, majd Budára, a királyi palotába hozatta át a nagyszombati, Pázmány Péter alapította, volt jezsuita egyetemet. (A jezsuita rendet ugyanis XIV. Kelemen pápa 1773-ban feloszlatta, ezután vette át Mária Terézia az egyetemet és létesített tanulmányi alapot a megszünt jezsuita rend magyarországi vagyonából.).

       Kempelen Farkas
Aki szabályos geometriai alakzatban, széles utcákat írva elő, megtervezte a falvakat a betelepülők számára, ugyanaz az ember volt, mint aki megszervezte az egyetem átköltöztetését a Vágon és a Dunán át Budára, miután egyetemi oktatási célra áttervezte és átépíttette a budai királyi várat. Ő volt Magyarország valószínűleg leghíresebb embere a XVIII. században: Kempelen Farkas (1734–1804). Jogot végzett Bécsben, de sokirányú tehetsége és kiváló szervezőképessége olyan feladatok ellátására tették alkalmassá, amit mérnöki diplomával is csak kevesen tudtak volna elvégezni. Mária Terézia akkor figyelt fel rá, amikor latinul írt törvénykönyvét értő módon lefordította németre. Maga mellé vette a királyi kamarába, ahol Kempelen először titkár, azután kancelláriai tanácsos, majd főügyigazgató lett.

Nyolc nyelven tudott írni, olvasni, beszélni. Vízemelő gépe nyomta fel az ivóvizet a pozsonyi várba, egy másik a schönbrunni szökőkutat működtette. Beszédutánzó gépet szerkesztett – hangképzési elvei a modern fonetikában is megállják helyüket. Legismertebb a sakkozógépe lett, pedig az csak egy vásári mutatvány, jól sikerült trükk volt a többi találmányhoz képest.

Elektromos kísérleteiről nem tudunk, de hőtaniakról igen: tökéletesítette a gőzgépet, melyet többek között a Mohács környéki Ferenc-csatorna építésénél használtak fel. Akárcsak a szintén pozsonyi születésű Segner János András (1704–1777), ő is közel állt a turbina feltalálásához. Magányos feltaláló volt; egy tudományos közösségben bizonyára még eredményesebb lehetett volna.

        Makó Pál könyve

Volt viszont egy olyan magyar tanácsos is Mária Terézia szélesebb környezetében, aki benne élt az európai tudományos életben és minden igyekezetével azon volt, hogy ismereteit átadhassa a latinul olvasó művelt magyaroknak, főleg az egyetemi hallgatóknak: Makó Pál (1723–1793). Ő is jezsuita szerzetesként működött egészen ötvenéves koráig. (Azt már nem érte meg, amikor VII. Pius pápa 1814-ben visszaállította a jezsuita rendet.) Mária Terézia a tehetséges nemes ifjak számára külön akadémiát létesített Bécsben, ez volt a Collegium Theresianum. Ide helyezték át a negyven éves, akkor már az országban jól ismert nagyszombati egyetemi tanárt, hogy matematikát, elméleti mechanikát és kísérleti fizikát tanítson. Egyetemi tankönyvei közül a Compendiaria physicae institutio két kötete foglalta össze korának fizikáját. Külön tankönyvet írt az infinitezimális számításról.

Az itteni nyomdában adta ki 1781-ben négy, részben már korábban is publikált természettudományi tárgyú tanulmányát (természetesen latinul) a villám természetéről, az északi fényről, a Hold (nem létező) légköréről és a Föld alakjáról. Közülük a villám természetéről szóló mű még ugyanebben az évben magyarul is megjelent Pozsonyban és Kassán, az akkor Nagyváradon tevékenykedő piarista nyelvtudós, Révai Miklós (1750–1807) fordításában, az alábbi, sokat sejtető címmel: “A mennykönek mivoltáról, s eltávoztatásáról való böltselkedés”. Nem lehetett könnyű a latin szakkifejezések magyar megfelelőit megtalálni; az elektricitas például “gyantázat”, az atmoszféra pedig “párázatkörnyék” Révai fordításában. Az egyetlen magyar nyelvű fizikakönyv, mely addig megjelent, s amelyre Révai támaszkodhatott, a jezsuita Molnár János tankönyve volt. Ez szintén Pozsonyban és Kassán látott napvilágot, ugyancsak Landerer Mihály nyomdájában, 1777-ben.

Ha megnézzük, hogy kinek a neve hányszor fordul elő Makó Pál munkájában, semmi meglepő sincs abban, hogy Franklin vezeti a sort. De utána Beccaria következik, majd Wilcke, Nollet, Canton, Lichtenberg, “Cauendish”, akik Makó Pál korában az elektromosság tudományának neves művelői voltak. Makó Pál naprakészen ismerhette a téma irodalmát, egyetemi tanítványai a legkorszerűbb ismereteket szerezhették meg tőle. Még Richmann és Lomonoszov nevével is találkozhatunk, utóbbi érdekes módon Lomanosow átírásban szerepel a latin szövegben, Richmann pedig következetesen Rikmannként tűnik fel a magyarban. Talán csak azon lepődhetünk meg, hogy Musschenbroek neve egyedül az előszóban fordul elő. Más se szerepel a protestáns Hollandiából, s ez nem lehet véletlen.

A XVIII. századi Magyarországon az ország keleti felében lévő református kollégiumok gyanakodva fogadták a modernizációs célzatú Habsburg-intézkedéseket, a magyar nemzeti függetlenség ellen irányuló, németesítő törekvéseket láttak bennük. Nem is fogadták el a Ratio educationist, s leendő tanáraikat se Bécsbe küldték kiképzésre, hanem hagyományosan a protestáns egyetemekre, főleg Hollandiába. Debrecenből leginkább Utrechtbe mentek a magyar deákok. A Debreceni Kollégium volt diákjai, majd tanárai közül mindenekelőtt egy tehetséges tudós-tanár érdemel említést: Maróthi György (1715–1744). Már az édesapja is Debrecen befolyásos, tudós tanácsosa volt, aki fiát a zürichi, berni, baseli egyetemekre küldte tanulni. Maróthi György még a század első felében kidolgozta oktatási reformtervét, mintegy fél évszázaddal előzve meg a Ratio Educationist. Svájci és holland egyetemeken gyűjtött tapasztalatokat a korszerű oktatásról, ezeket szerette volna Debrecenben kamatoztatni. Korszerű tankönyveket írt, többek között aritmetikából. Legsikeresebb tankönyveit még halála után is használták az egymást váltó nemzedékek. Nyelvtehetség volt, hihetetlenül gyorsan sajátította el a legkülönbözőbb nyelveket.

A korán elhunyt Maróthit a Kollégium később híressé vált fizikatanára követte, aki a leideni Musschenbroek fizika tankönyvéből tanult, majd tanított Debrecenben. A könyvtárban ma is megtekinthető Musschenbroek könyve Hatvani István bejegyzéseivel.

        Hatvani István
Hatvani István (1718–1786) Rimaszombatban született, apja könyvkötő volt a városban. Itt kezdett iskolába járni, majd 16 évesen Losoncon, 18 évesen Kecskeméten folytatta tanulmányait. 20 évesen iratkozott be a Debreceni Kollégiumba, de a pestisjárvány miatt csak három év múlva lehetett togátus diák. Debrecenből 1745 őszén indult el Nyugat-Európába. Elektromos kísérleteket először még Augsburgban látott, Debrecenből Basel felé utaztában.

Baselben a Bernoulliakkal került közelebbi kapcsolatba: Bernoulli Dániel fiziológiai előadásait hallgatta, matematikát pedig tőle is, apjától is tanult. Teológiai, majd orvosi doktorátust szerzett Baselben. Utána Utrechten át Leidenbe ment, itt élvezettel látogatta Musschenbroek kísérleti bemutatókkal kísért előadásait. 1749-ben tért vissza Debrecenbe, ahol a kollégium filozófia és matematika tanszékét ajánlották fel számára. Rengeteg tárgyat adott elő, közte általános és kísérleti fizikát, benne kémiát, botanikát, orvosi fiziológiát, geográfiát, hidrosztatikát, a teljes mechanikát és a csillagászat elemeit. Naplójából tudjuk, milyen sokat készült előadásaira, s azt is, hogy télen nem végzett kísérleteket, mert hideg volt a tanteremben. Mint kiváló orvos, a kollégium egészségügyének irányítását is kezébe vette, Magyarországon valószínűleg ő tekinthető az első iskolaorvosnak. Tankönyvet nem írt, előadási jegyzetei pedig nem maradtak fenn az utókor számára. Fennmaradt viszont a professzor félelmetes híre!

Akárcsak az ország nyugati felében Kempelent, keleten Hatvanit tartotta a közhiedelem ördöngös varázslónak. Volt tanítványai, talán tréfából, még terjesztették is a rá vonatkozó rémhíreket. Így került be az új jelenségeket kísérletekkel demonstráló, az új ismereteket elterjeszteni akaró jó szándékú professzor, aki ráadásul még a gyógyításhoz is értett, először a néphiedelmek világába, onnan pedig a szépirodalomba. Jókai Mór novellát írt a “Magyar Faust”-ról, Arany János pedig az alábbi pazar költeményben örökítette meg a nála csaknem egy évszázaddal korábban született tudós-tanár alakját:

	Arany János: Hatvani (Népmonda után)
Kitelt az év, a perc lejára, Hogy Debrecen híres tanára, Mint vérrel esküvé egy rossz nap, Átadja székét – a Gonosznak. Az ifjúság tömöttebb rendben Gyűl össze a hallóteremben,1 Meghatva titkos borzalomtul, Midőn az éji óra kondul. Nincs semmi nesz. Hallgatva várnak Jöttére a tudós tanárnak. Ki a fekete könyvben2 olvas, S kohán3 arannyá válik a vas. Mi sors vár rád a csillagokban, A csíziónál4 tudja jobban, Bölcsek kövét5 régóta bírja, Nap- s holdfogyatkozást megírja. Télen, szobában, érlel dinnyét Csiklándni a vendégek ínyét, S az asztallábból, mint varázslás, Csapon dől a tokaji máslás.6 A szobapadlón vizet áraszt, Hogy nem lelsz egy tenyérnyi szárazt, Sikolt, ugrál a női vendég: De a víz egyre árad mindég. Mert ezt kétségtelen forrásból (Ki más után, ki hallomásból) Az ifjuság vallotta szentnek: Vénebb diákok nem füllentnek. Most e percet borzadva várja, Midőn belép híres tanárja, Nincs semmi zúgás, - légy ha rebben Meghallik a népes teremben.	Sötét az éj. Künn vad vihar dúl, A szélkakas7 meg-megcsikordul; Benn ösztövér8 gyertyák lobognak Elősejtelmén nagy dolognak. Az asztalon pedig halommal Egy gólyalábú cirkalommal9 Sötét, kormos edények állnak: Eszközi bűvös mágiának.10 Ott serpenyő, ott szerteszéjjel Kisebb-nagyobb szelence, tégely, Üvegcső, lombik és retorta...11 Tán a - majd megmondám ki hordta! Mellettük egy magasabb állvány, Fából csinált rezes nagy bálvány, Üvegtányérral, mint malomkő: S ha hozzáérsz, megüt a mennykő.12 De ím az ajtó, tudniillik A műterem13 ajtója, nyílik S jő a tanár, miként szokása. Nem a tanár! csak képe-mása. A suhogó fekete öltöny Halkal seper végig a földön, És kezdi, mint dologhoz értő, Beszédjét a ravasz kísértő. De, mint ama bölcs csízióban, Homály uralkodik a szóban: Mi a planéták14 befolyása? Mit jósol a tenyér vonása? Kik e s ama jegyben születnek, Sírnak-e többször, vagy nevetnek? A telihold, a görbe ujság Szeszélyiből mi a tanulság?	Ha tigris a medvét lebirja, (Miképp Albertus Magnus irja, Vagyis ha két érc egybeolvad) Hogy áll elő más oktalan vad? Mind e csodát kifejti bőven S mutatja tűzön, serpenyőben; Sok görbe szám s ABRACADÁBRA15 Firkáitól hemzseg a tábla. De, amint egy gonosz planétát Rajzolna, elejti a krétát: Egy kis deák (röstebb a nagyja) Utána szökken és feladja Hanem... egek!... az ifju sápad, Meglátva egy pár csodalábat; "Lóláb!" suttogja félelemben, "Lóláb!" fut végig a teremben.16 S egyszerre, mint vihar zúgása, Dördül az ének harsogása, Merész hangon, őszinte hitben: "“Erős várunk nekünk az Isten!" És mind magasbra szárnyal a szó, Üvölt a discant17, búg a basso18 Mikéntha Luther lelke szólna: "Ha e világ mind ördög volna!" Egy pillanat... kénkőszag19 érzik, Hová lett a kísértő? nézik: Hűlt helye a tanári széken, Maga?... tán már pokolfenéken. De a tanár jő, a valódi, (Többé vele nem bír Asmódi20) S mi a természet zára, nyitja? Isten-dicsőségül tanítja. -

Jegyzetek

1. Előadóterem, tanterem.
2. Az alkimisták titkos könyve.
3. Kohójában.
4. Naptár, mely jóslatokat is tartalmazott.
5. A babona szerinti csodatevő kő.
6. Az erjedt szőlő második levonata.
7. A szél irányába forduló toronydísz.
8. Sovány, vézna.
9. Cirkalom = körző.
10. Mágia = varázslás.
11. Retorta = ferde nyakú lombik.
12. Mennykő = villám(lás).
13. Műterem = munkaszoba, laboratórium.
14. Bolygók.
15. Varázsige, bűvös irkafirka.
16. A néphitben az ördögnek van patás lába.
17. A legmagasabb szólam.
18. Basszus.
19. Vulkánok kráteréből (vagyis a pokolból) feltörő kén-hidrogén-gáz.
20. Gonosz szellem a zsidó mitológiában.

Arany János jól ismerhette az elektrosztatikus kísérletek forrásául szolgáló dörzselektromos gépeket. A “fából csinált rezes nagy bálvány, üvegtányérral, mint malomkő” pontos, költői leírása a nagy, forgó üvegkoronggal működő gépnek. Franklin óta tudjuk, tudta a költő is, hogy a szikra, amit ez a gép ad ki magából, kistestvére a természetben megtapasztalható “istennyilának” vagy “mennykőcsapásnak”. Furcsa fogalompár a “kénköves mennykő”, hiszen a mennykő az égből jön, a kénkőszag pedig a kéngőzök, a kén-hidrogén-gáz szúrós, fojtó szaga, amely a működő vulkánok krátereiból, tehát a földből tör elő. (Lehet, hogy annak idején ez adta az ötletet Guerickének is, hogy éppen kénnel kísérletezzen az elektromosság titkainak feltárására?) Bizony, nem lehetett könnyű a XVIII. század tudós-tanárának szembeszegülni a vak néphittel, az ősi mitológia évezredes hagyományaival. Az utókor tisztelete és hálája övezze azokat, akik ezt mégis megpróbálták.

Simonyi Károly A fizika kultúrtörténetében “mérő elektrosztatikának” nevezi a kvantitatív elektrosztatikát, abban az értelemben, ahogyan “mérő kísérletről” beszélünk. Konkrét, számszerű mérési eredményekhez akarunk ugyanis jutni, melyek segítségével a fizikai mennyiségek közötti összefüggéseket tudjuk igazolni vagy megcáfolni. Ehhez egyrészt a fizikai mennyiségek pontos definíciójára és pontos mérési utasításra lesz szükség, másrészt jól működő mérőeszközökre. Ezek a mérőeszközök a legritkább esetben állnak a fizikus vagy a mérnök rendelkezésére, ki kell őket fejleszteni.

Az elektrosztatika legrégebbi mérőeszköze az elektroszkóp.

Együtt fejlődött az elektromosság tudományával, John Canton (1718–1772) cérnaszálon lógó bodzabél golyócskáitól kezdve egészen a XX: században kifejlesztett, elektromosan árnyékoló házba zárt Braun-féle vagy a nanocoulombok mérésére is alkalmas, aranyfüst lemezes Wulff-féle elektroszkópig. Ma már persze a legérzékenyebb elektroszkópok is elavultnak tekinthetők az érzékeny elektronikus mérőerősítők teljesítményéhez képest. A XVIII. században azonban, amikor Cavendish és Beccaria agyában megszületett az elektromosság fluidumelmélete és kezdett elterjedni, mindenekelőtt az alábbi kérdés merült fel:

Vajon mit mér az elektroszkóp? Töltést vagy feszültséget?

Egyetemi vizsgákon a kérdés ma is gyakran elhangzik, válaszoljunk hát mai módon rá.

Az elektroszkópnak van saját kapacitása, amely csak kevéssé változik meg attól, hogy mérés közben a mozgó nyelv újabb és újabb helyzetekbe kerül. Az elektroszkópnak mint kondenzátornak egyik fegyverzete az érzékelő fémtest az elmozdulni képes mutatóval, másik fegyverzete pedig az árnyékoló fémház.

Töltsünk fel egy C kapacitású síkkondenzátort Q töltéssel, U = Q/C feszültségre – legegyszerűbben úgy, hogy egyik lemezének adjunk Q töltést, a másik lemezt pedig földeljük. Ezután kapcsoljuk össze a síkkondenzátort és az elektroszkópot úgy, hogy a feltöltött lemezt kössük össze az elektroszkóp érzékelő elektródájával, az elektroszkóp házát pedig földeljük. Ezzel a két kondenzátort párhuzamosan kapcsoltuk. Összekapcsolás után a síkkondenzátorról átmegy bizonyos mennyiségű töltés az elektroszkópra, egészen addig, amíg ki nem egyenlítődik a két kondenzátor feszültsége.

Az egyensúlyba jutott elektroszkópról most Q^* töltést és U^* = Q^*/C^* feszültséget olvashatunk le (C^* az elektroszkóp kapacitása). Mi köze ezeknek a Q^* és U^* értékeknek a síkkondenzátor eredeti Q töltéséhez és U feszültségéhez?

Ha az elektroszkóp C^* kapacitása sokkal kisebb, mint a síkkondenzátor C kapacitása, akkor alig ment át egy pici kis töltés az elektroszkópra, máris felvette az elektroszkóp a síkkondenzátor feszültségét. Ez persze valamivel kevesebb lett, mint az eredeti U feszültség volt, de az U-U^* különbség annál kisebb, minél kisebb a C^*/C arány. Nagyon jó közelítéssel mondhatjuk, hogy az elég kis kapacitású elektroszkóp a síkkondenzátor feszültségét méri.

Ha viszont az elektroszkóp kapacitása sokkal nagyobb, mint a síkkondenzátoré (például azért, mert nagyon széthúztuk a síkkondenzátor lemezeit), akkor az elektroszkóp majdnem az összes töltést “leszívja” a síkkondenzátor elárvult lemezéről, mire beáll az egyenlő feszültségű állapot. Annál inkább egyenlő tehát az elektroszkóp Q^* töltése a síkkondenzátoron eredetileg levő Q töltéssel, minél nagyobb a C^*/C arány. Nagyon jó közelítéssel mondhatjuk, hogy az elég nagy kapacitású elektroszkóp a síkkondenzátor töltését méri.

Természetesen ahhoz, hogy a mérés során számszerű értékeket olvashassunk le a mérőműszerünkről, meg kell állapodnunk a mérendő mennyiség mértékegységében is. Közismert, hogy az elektromos töltés nemzetközi megállapodással rögzített mértékegysége a coulomb, az elektromos feszültségé pedig a volt. Mindkét mértékegység egy-egy fizikusról kapta a nevét, olyanokról, akik ezt meg is érdemelték.
   Alessandro Giuseppe Volta
Alessandro Giuseppe Volta (1745–1827) Észak-Itáliában, Comóban született, grófi családban. Szülővárosának jezsuita kollégiumában nevelkedett. 18 éves korában már J. A. Nollet (1700–1770) párizsi fizikaprofesszorral levelezett – természetesen franciául – az elektromosságtan izgalmas kérdéseiről. Nollet használt először méréseihez kétszálas elektroszkópot. Ennek nyomán készítette el később Volta saját, szalmaszálas elektroszkópját, ami olyan érzékeny eszköz lett, hogy még a XX. században is jól lehetett használni az egyetemi kísérleti fizika előadások demonstrációs kísérleteihez.

Volta sokkal fiatalabb volt, mint eddig említett kortársai, akik jelentős felfedezésekkel járultak hozzá az elektromosságtan XVIII. századi fejlődéséhez. Szinte alig hagytak Voltának elektrosztatikai kutatási problémát, ezért is kezdett ő teljesen új utakon járni. Igaz, a nála három évtizeddel idősebb honfitársa, Beccaria felfedezését továbbfejlesztve, feltalálta még az elektrofort. (Vízszintes fémlapra helyezünk egy vastag szigetelőlemezt, melyet dörzsöléssel feltöltünk. Ha most a feltöltött szigetelőre egy szigetelőnyéllel ellátott, töltetlen fémlemezt helyezünk, akkor abban töltésmegosztás keletkezik. A fémlemez felső oldalán keletkezett töltést ujjunkkal elvezetve, majd a lemezt a szigetelőnyélnél fogva felemelve egy feltöltött fémlemezhez jutunk! Az eljárás akárhányszor megismételhető, így tetszőlegesen sok töltés előállítható.) Az elektroforral végzett kísérletek nyomán alakította ki Volta a két fémlemezből álló kondenzátor fogalmát – mint ismeretes, az elnevezés is tőle származik – azután a csak nyolc évvel idősebb honfitárs, Luigi Galvani (1737–1798) kísérleteit kezdte megismételni és – nagy tisztelettel – teljesen más módon értelmezni, mint Galvani.

Híres békacombkísérleteinek magyarázatára Galvani bevezette az “állati elektromosság” fogalmát – őt ma a biofizika korai előfutárának tekintjük. Volta viszont úgy gondolta, hogy a különböző anyagú vezetők érintkezésekor szükségképpen fellépő “érintkezési feszültség” az oka mindennek. Felállította az azóta róla elnevezett “feszültségi sort”. Bevezetett “elsőfajú” és “másodfajú” vezetőket, melyeket ügyesen egymás után kapcsolva, oszlopba rendezve, el is készítette az első “galvánelemet”. Ő nevezte így el, nagy-nagy tisztelettel.

A kortársak által viszont Volta-oszlopnak nevezett galvánelem 1800-ban történt feltalálása már átvezet bennünket a XVIII. századból a XIX. századba, az elektrosztatikából pedig az elektrodinamikába. Ez lett Volta megdicsőülésének igazi időszaka.

Tudományos tekintélyét Napóleon is elismerte és császári módon megjutalmazta.

Volta halála után néhány évvel Faraday az általa felfedezett indukciónak azt az esetét, amely két áramvezető, speciálisan két egymásba csúsztatható tekercs között lép fel, Volta-indukciónak nevezte el. Arról nem tehet Faraday, hogy az utókor ezt az ún. kölcsönös indukciót is ma már a többi indukciós jelenséggel együtt, közösen elektromágneses indukciónak nevezi.
    Charles Augustin Coulomb
A hálás utókor igyekezett igazságosan eljárni: Voltáról a feszültség egységét (volt), Faradayről pedig a kapacitás egységét (farad) nevezte el. És a töltés egységét? Charles Augustin Coulomb (1736–1806) Galvanival volt majdnem egyidős, de ezen kívül kevés hasonlóságot találhatunk köztük. Galvani kellő fantáziával megáldott orvos, Coulomb viszont katonai erődök építésében gyakorlatot szerzett hadmérnök volt, amikor elektromos jelenségek kutatásába fogott. A hozzáállásuk is más volt. Galvani azt a hatóerőt kereste és vélte megtalálni az elektromosságban, ami az akaratot közvetíti az izmokhoz, Coulomb viszont olyan érzékeny eszközt akart megtervezni és meg is építeni, amivel az elektromos töltések egymásra kifejtett erőhatása a lehető legpontosabban megmérhető. Az elektromosság kétfolyadékos elméletének híve volt, ez megkönnyítette számára a kísérletek értelmezését.

A tudomány szerencséjére Coulomb – színvonalas matematikai képzést nyújtó francia iskolák elvégzése után – a rugalmas szilárd testek sztatikájával kezdett foglalkozni. Nagy figyelmet keltett a boltozatok sztatikájáról és a gerendák lehajlásáról írt dolgozata. Akadémiai díjat nyert a kötelek merevségéről és a súrlódásról írt munkája. Ezek után kezdett foglalkozni a vékony rugalmas szálak, huzalok elcsavarodásának vizsgálatával.

Először csak a huzal rugalmassága érdekelte, később jött az ötlet, hogy ezt fel lehetne használni roppant kis erők mérésére. Fogalma se volt arról, hogy Skóciában bizonyos John Michell (1724–1793) már kitalálta és meg is építette erre a célra a torziós mérleget, Coulomb is kitalálta majdnem ugyanazt. Michell nem publikálta találmányát, nevét is csak onnan tudjuk, hogy eszközét Cavendish rendelkezésére bocsátotta, aki erről becsületesen beszámolt, amikor saját mérési eredményeit publikálta a Philosophical Transactions lapjain.

Erre azonban már csak azután került sor, hogy Coulomb is publikálta és saját mérési eredményeivel támasztotta alá a pontszerű töltések között fellépő erők 1/r²-es törvényét. Azóta ezt a törvényt Coulomb-törvénynek nevezzük, és ez az oka, hogy az elektromos töltés mértékegységének neve coulomb lett.

Befejezésül szeretnék megemlíteni néhány magyar vonatkozást is Cavendishsel, Voltával illetve Coulomb-mal kapcsolatban.

Cavendish ajánlására két magyar tudós is a Royal Society tagja lett: 1787-ben Vay Miklós (1756–1824) mérnök, kiváló optikai műszerkészítő, 1804-ben pedig Zách János Ferenc (1754–1832) csillagász, az első nemzetközi csillagászati folyóirat megalapítója.

Volta életrajzát, melyet Francois Arago írt meg, lefordíttatta és még az első világháború előtt kiadta a Franklin Társulat.

Volta halálának centenáriumán, 1927-ben Comóban, nagy villamossági konferenciát szerveztek Volta emlékének tiszteletére, ezen több Nobel-díjas tudós is részt vett. Gáti Béla, a budapesti Postakísérleti Állomás vezetője Pannonhalmáról kölcsönkérte, majd Comóban a világ tudósai elé tárta Jedlik Ányos két leghíresebb találmányát, a forgonyt és a dinamót.

Coulomb torziós ingájának tökéletesítésére kezdte kifejleszteni Eötvös Loránd saját torziós ingáját, mellyel azután világhírű gravitációs méréseit végezte.

_________________________