Hermann Oberth az álomgyárban

Hollywood, a filmgyártás egyre gyakrabban alkalmaz tudósokat, kutatókat konzultáns­ként. A Jurassic Park és sok más sikerfilm készítésénél dolgoztak tanácsadók, erről részletesebben az 1996/4. füzetben olvashat­tunk. A játékfilm és a tudomány kapcsolatá­nak viszont egyedülálló epizódja lehetett az a régi eset, amikor a filmgyár finanszírozta a tanácsadó kutatásait. Az eset nemcsak kuri­ózum volta miatt érdemel említést, hanem a kutatási téma és a szereplők személye miatt is. A téma a rakétakutatás, a történet fősze­replője pedig az az 1894-ben Magyarorszá­gon született erdélyi szász Hermann Oberth, akit ma az orosz Ciolkovszkij és az amerikai Goddard társaságában a rakéta­építést elméletileg és kísérletileg megalapo­zó nagy hármas tagjának tekintenek.

1994-ben az Egyesült Államokban járva találkoztam először a történettel. A Magyar Asztronautikai Társaság pályázatát meg­nyert diákokat kísértem el a NASA űrtábo­rába. A tábor Huntsville-ben (Alabama ál­lam) működik, létrejötte Werner von Braun kezdeményezésének köszönhető. Von Bra­un vezette a 2. világháború alatt a német rakétakutatásokat, majd 1945-től az Egyesült Államok rakétafejlesztési tevékenységében játszott meghatározó szerepet. Huntsville­-től néhány kilométerre egy katonai terüle­ten (Redstone Arsenal) hozták létre a Marshall Űrrepülési Központot, a NASA egyik legnagyobb kutató-fejlesztő intézmé­nyét, amelyet hosszú ideig von Braun veze­tett. Hermann Oberth is élt és dolgozott Huntsville-ben 1955-58 között, von Braun meghívására.

A táborban többször találkoztunk Karl Dannenberg úrral, 82. születésnapján tortá­val is köszöntöttük. A 2. világháború alatt von Braun beosztottjaként Peenemündében a V-2 rakéta fejlesztésén dolgozott, majd a háború után von Braunnal együtt került az Egyesült Államokba, a Marshall központból ment nyugdíjba. Mesélt a V-2-ről, igyeke­zett eloszlatni azt a félreértést, amely a V-1-et is rakétának és nem repülőnek tekinti, s ezért a V-2 tekinthető az első igazi, a gya­korlatban is bevált rakétának. Felhasználá­sáról mindössze ennyit mondott: „Néhány darabot kilőttek Londonra...” A csopor­tunkban levő londoni tanár és a szövetségesek más nemzeteinek a képviselői nem fűz­tek ehhez megjegyzést. Általában is jellem­ző volt, hogy az amerikai rakétaprogramban kulcsszerepet játszó, Huntsville-t naggyá te­vő németek háború alatti tevékenységéről alig esett szó.

Egyik este megtekintettük a „Frau im Mond” („Asszony a Holdon”) c. régi német némafilm keresztmetszetét, Dannenberg kommentálásával. A filmet a híres rendező, Fritz Lang készítette az UFA filmgyárban 1929-ben Berlinben, szaktanácsadónak Hermann Oberthet kérte fel. (Az osztrák származású Lang filmesítette meg a Niebelungokat, későbbi híres filmjei: M - egy város keres egy gyilkost; Téboly; Nő az ablakban.) Oberth könyve a rakéták bolygó­közi utazásra való felhasználásáról 1923-­ban jelent meg Münchenben, a kötet világszerte nagy érdeklődést keltett. Alapja a heidelbergi egyetemre benyújtott disszertá­ciója volt, amelyet bírálói túl fantasztikus­nak találtak és elutasítottak. A német egye­temek után Oberth az erdélyi Meggyesen lett középiskolai tanár, ahol tovább kísérle­tezett. Meggyesen érte a berlini filmgyár fel­kérése. A filmstúdióban Oberth valódi ra­kétakísérleteket végezhetett. Rakétahajtó­művekkel, törperakétákkal kísérleteztek. Filmgyári munkája alapján szerzett szaba­dalmat az első működőképes európai raké­tára. Hermann Oberth mellett dolgozott Rudolf Nebel és Klaus Riedel. Az Oberthtel egyidős Nebel mérnök, repülő­tiszt volt a világháborúban, a harmincas évek elején a hadsereg számára végzett fejlesztőmunkát. Folyékony hajtóanyagú raké­tákkal kísérletezett, K. Riederrel együtt több felismerésüket szabadalmaztatták. Műszaki főiskolai hallgató korában Nebel mellett kezdte pályáját von Braun, akire egyébként visszaemlékezései szerint sors­döntő hatással volt Oberth könyve.

A filmgyárban együtt kísérletezők pályája később nagyon elvált. Oberth román állam­polgár lévén nem vehetett részt a német ka­tonai fejlesztésekben, így visszatért Erdély­be. Nebelt 1934-ben zsidónak minősítették, a Gestapo fogságába, majd koncentrációs táborba került. Egyik bűne az volt, hogy Einsteinnel is kapcsolatot tartott. Klaus Riedel, mint árja, tovább dolgozhatott a né­met rakétaprogramban, amelyet ekkor már Werner von Braum vezetett.

A filmgyárban a néhány szakértő körül a rakétákért rajongó diákok, megszállottak, barkácsolók rajzottak. Ez a lelkes csapat lett később a magja a Berlinben Oberth elnök­letével megszerveződő űrhajózási egyesület­nek.

Közel hét évtized elmúltával, ma az az igazi meglepetés, hogy milyen jól látta elő­re Oberth a holdutazást, annak műszaki részleteit. (Az amerikai holdutazásokhoz használt Saturn-V rakétát az Oberth tanít­vány, von Braun vezetésével alkották meg Huntsville-ben.) A film persze játékfilm volt, így egy hölgy és egy potyautas is felke­rült az utolsó pillanatban a Holdra induló rakétára. Szerelmi bonyodalmakra is joggal számíthatott a néző, emiatt sok vitája volt Oberthnek a rendezővel, de végül Oberth maradt alul, akinek szakvéleménye szerint a Holdon nincs levegő, emiatt a megfelelő levegőellátást biztosító védőöltözet (szka­fander) nélkül ki sem léphetnek a felszínre. A rendező viszont ragaszkodott a szerelmi jelenethez, csókokkal a Holdon. Csókot ad­ni vagy kapni nem lehet szkafanderben, még az sem látszana, milyen csinos a főhős­nő - érvelt a rendező, s ezért a szereplők megszokott földi ruháikban sétálgattak a Holdon. Egyetlen engedményt tettek Oberthnek: a jelenetek a Hold túlsó, a Földről nem látható részén játszódtak. A filmesek elfogadták, hogy az innenső oldalon nincs levegő, de a túlsó, az ismeretlen oldalon szerintük akármi lehet, így levegő is. A filmnek nagy sikere és hatása volt. Dannenberg szerint egy későbbi neves ra­kétaszakértő ötvenszer nézte meg a filmet diákkorában.

Egy generációval korábban Oberth ér­deklődését Verne Gyula regénye keltette fel az űrutazás iránt, 11 éves korában kiszámol­ta, hogy az ágyúval való kilövés nem reális elgondolás. Szakértők szerint ezzel valószí­nűleg Verne is tisztában lehetett, s az ágyú csupán az olvasóközönségnek tett enged­mény volt (lásd Verne vízióit az 1997/9. fü­zetben).

JÉKI LÁSZLÓ