250 éve született Kitaibel Pál

ANDRÁSSY PÉTER

A hitet, a nemzethez tartozást, a múltat eltörölni szándékozó diktatúra, majd a hazugságokra, fogyasztásra jövőt építeni szándékozó jelenünk, ugyancsak aktuálissá teszi Gombocz Endre figyelmeztetését: "Jövőnk ígérete múltunk ismeretében van". Az 1882-1945 között élt botanikus, muzeológus, a Természettudományi Közlöny főszerkesztője, többek között e sorokkal is felhívta a figyelmet a napjainkban olyannyira hiányzó, biztonságot adó szellemi értékek feltárására. Nem véletlen, hogy Kitaibel Pál munkásságának közkinccsé tételében máig ő tette a legtöbbet. A jubileum jegyében - többször hivatkozva rá - rövid áttekintést nyújtunk Kitaibel Pál életéről, sokágú tudományos tevékenységéről. Teljesítményét, kiemelkedő szerepét csak akkor érthetjük meg, ha ismerjük kora ellentmondásos, forrongó küzdelmét hazánk gazdasági, politikai, nyelvi önállóságáért, valamint élet- és munka-körülményeinek elfogadhatóbbá tételéért. Utóbbival összefüggésben idézzük első életrajzírója, Schuster János szomorú összegezését: "Nem érdeme szerint való életet élt .... hivatalos küldetései előtti útjai előbb a saját, utóbb neje vagyonát is - korának szégyenére - felemésztették."[1]

Kitaibel Pál 1757. február 3-án született Nagymartonban (Mattersdorf, majd 1926-tól Mattersburg - Ausztria: Burgenland tartománya). Szüleit, mint szőlősgazdát, bortermelőt, kocsmárost becsülték a községben. Mindkét tehetséges, szorgalmas fiukat iskoláztatták. György katolikus pap lett és plébánosként szolgált Borbolyán (ma Nagymarton része). Pál, az otthoni népiskolát követően, a közeli Sopronban, majd Győrben végezte középiskolai tanulmányait. Pap, később jogász akart lenni. Végleges döntésre 1780-ban jutott; ekkor - 23 évesen - lett orvostanhallgató Budán. Az orvosdoktori címet 1785. január 5-én nyerte el. Néhány hónappal korábban - a kémia és a botanika terén mutatott feltűnő jártasságának, erkölcsösségének köszönhetően - hallgatóként lett adjunktus a Nagyszombatról Budára, majd Pestre (1784) költözött egyetem orvosi karán. A Winterl Jakab József (1739-1809) vezette kémia-botanika tanszékre történt kinevezésétől nyugdíjba vonulásáig (1816) ez volt egyetlen munkahelye. Először az orvoskari épületben kapott lakószobát, majd a botanikus kertben egy szerénynek nevezhető szolgálati lakást.

Több mint két évszázad távlatában talán érthetetlennek tűnik, hogy a kiemelkedő képességű Kitaibel "az orvosi gyakorlatba bele sem kóstolva" [1], mint kémikus, ásványkutató, majd botanikus dolgozott megelégedettséggel, örömmel. A XVII. században a botanika csaknem kizárólag az orvos- és a gyógyszerészeti tudományt, képzést szolgálta. A "hivatásos" botanikusok orvosok vagy gyógyszerészek voltak. Csak a századfordulóra "jelentek meg a mezőgazdasági, erdészeti érdekek a flórakutatásban". Hogy e kor botanikus orvosai miként vélekednének ma egy üzletember-pártpolitikus orvosról, csak elképzelhetjük. Kiemeljük még, hogy a természettudományi egyetemek, mezőgazdasági akadémiák az oktatás és kutatás céljait szolgáló botanikus kerteket alakítottak ki, amelyek élő és herbáriumi lapokon gyűjtötték a környezet növényeit.
Kitaibel tevékenységében 1784-1789 között - a gyógyszerészhallgatók korrepetálása és a kémiai laboratóriumi vizsgálatok mellett - másodlagos volt a botanikus kerti munka, bár kertről szóló jelentéseket már ekkor is írt. 1789-től csökkent, majd meg is szűnt oktatási kötelezettsége, és különösen 1792-től egyre több időt fordíthatott új fajok begyűjtésére, az ásványvizek, kőzetek terepi vizsgálatára. "Állandóan járja Pest és Buda környékét, hozza a növényeket. Érdemeit már ekkor elismeri a Helytartótanács, és amikor a Jacquin által felajánlott facsemetékért Bécsbe megy, rábízzák a kert felügyeletét." [2] Neki köszönhető az egyetem herbáriumi gyűjteményének megalapozása a Mygind udvari tanácsos 5361 fajt tartalmazó hagyatékának rendezésével, amelyet saját anyagából egészített ki és állította össze annak katalógusát Linné rendszere alapján (1790). "Munkájával a legnagyobb mértékben rászolgált a Helytartótanács dicséretére." [3]

Kitaibel merésznek tűnő flóra- és ásványvíz-kutatási tervei szerencsésen találkoztak a Kormány által megfogalmazott átfogó célkitűzéssel: "Magyarország nagyon gazdag a haza javára még fel nem használt természeti tárgyakban, ezért a természettudományok tanárait ki kell küldeni e kincsek tanulmányozására." Mintha maga Kitaibel írta volna e sorokat, akit Gombocz Endre a következő sorokkal jellemez: "Igazi otthona a szabad természet volt. Szinte hallani véljük fellélegzését, amikor egy júniusi napon hátat fordíthat a városnak, a hivatalnak, hogy heteken, hónapokon átélhesse igazi életét."[3]

Az 1792-1817 között vezetett 27 kutatóút többsége (20), a mintegy 20 000 kilométer, hazánk mai határain kívül folyt, amit nehezített, hogy a lovas kocsival, lóháton vagy gyalogosan megtett út gyakran keserves, egészséget veszélyeztető volt. Az összegyűjtött növények, magvak, kőzetek, talaj- és vízminták minden alkalommal megtöltötték a szekeret. A feldolgozás hónapokat vett igénybe. Az eredmény: több mint 13-ezer - ma is tanulmányozható - herbáriumi lap. Az utak engedélyezéséhez, anyagi támogatásához kérelmet, hazatéréskor pedig jelentést kellett készítenie.

Az első évek kivételével Kitaibel útinaplót írt. A német és latin nyelvű, legnagyobbrészt ceruzával írt feljegyzések a megfigyelt növényfajok (kis számban állatok, kövületek) tudományos, ritkábban német, illetve magyar népi nevét, előfordulását, termesztését, felhasználását, talaj, kőzetek, vizek, források adatait sorakoztatják fel, de ezernyi másra is kitérnek. Gyakori a naplóban egy-egy növényfaj részletes - mindig latin nyelvű - bemutatása. Számos adat tájékoztat a települések jellemzőiről (pl. nemzetiség, vallás, foglalkozás), népszokásokról, ételek, italok készítéséről, fürdőkről, várakról, történelemről. A kézírásos útinapló 1805-ig terjedő részét Gombocz Endre készítette elő nyomdai kiadásra, előszóval, magyarázatokkal. Tragikus halálát követően Tasnádi Kubacska András gondozásában a Magyar Természettudományi Múzeum jelentette meg két kötetben. [4] Az 1805-1817 közötti évek útinaplóit tartalmazó kötet kiadására több mint 50 évet kellett várni. [5]
"Az útinapló kimeríthetetlen kincsesbányája a megfigyeléseknek" (G .E.) A "kincsesbánya" azonban máig nehezen hozzáférhető, merthogy annak nagyobb részét nem fordították le, illetve a fordítások (részletek) szétszórtan, lapokban, évkönyvekben jelentek meg. Azok, akik a magyar nyelvű fordításokat vagy - biztos nyelvismeret birtokában - az eredetit olvassák, a következőkre figyelhetnek fel. Az útinapló feljegyzései elsősorban az otthoni feldolgozást, az összevetéseket szolgálták. Erre utalnak a sajátos rövidítések, utalások, feladatok, a számos kérdőjel (pl. a fajok leírása mellett). Az kézírás olvashatatlansága miatt nem ritkaság a szavak hiánya sem. A kincsek sorában első helyen említhetjük a felfedezett, a valóban újnak bizonyult növényfajokat, ásványokat és a számos gyógyhatású forrásvíz adatait.

Ízelítőül két kutatóút néhány egyedi jellemzőjét említjük meg. 1. Tátrai út (Iter tatrense, 1795. VII. 3. - IX. 9.) Kitaibel első államilag segélyezett kiküldetése a bártfai (Bardejov) és a hosszúréti (Dlhá Lúka) forrásvizek vizsgálatára, és "külön engedéllyel" a Magas-Tátrába. Előzetes levelezés alapján ekkor találkozott először Waldstein Ferenc Ádám gróffal, a botanikában jártas főnemessel, aki kutatótársa, barátja, támogatója lett. Egy év múlva együtt mentek Máramaros vidékére, ahova növényfestőt is "vittek magukkal." Feltételezhetjük, hogy e találkozások során tervezték meg a nagy magyar flóramű tervét.[3] A látottakról - egymás említése nélkül - naplót vezettek. Kitaibelnél egyébként is alig találunk utalást személyes benyomásokra, gondokra.

2. Soproni út (Iter soproniense, 1806. VI. 19. - X. 4.). A Pestről Esztergom- Nagyigmánd-Moson irányban, a mai Burgenland területére, a szülőföldre vezetett út a legszerencsétlenebb, mert 89 napig ágyban fekvő beteg volt testvérénél Borbolyán. (A naplóban erről mindössze ennyit olvashatunk: "Július 3. Belázasodtam.") A feljegyzésekben ennek ellenére 290 növényfaj (közülük 6 részletesen), 6 állat (kövület) és 8 forrás szerepel, de sok adatot találunk erdészeti, mezőgazdasági, fenológiai megfigyelésekről, a Fertő tóról a Hanságról, a talajokról, a kőzetekről is. Két "érdekes" mondat a sok közül: "A homok megkötésére elsősorban egy fedőnád-fajt használnak, amelyeket már Izsák ispánságában is megfigyeltem (Bőny) * A luc és az erdei fenyő tűi a szarvas húsához főzés közben adagolva, kellemes ízt ad, mondják Krensdorfban".

A kutatóutak, a vizsgálódások két nagy műben csúcsosodtak ki. Az első a hazánk ásványvizeinek elemzését tartalmazó "Hygrographia Hungariae", amelyet Kitaibel halálát követően Schuster János jelentetett meg 1829-ben, két kötetben.

A második a "Descriptiones et icones plantarum rariorum Hungariae" (Magyarország ritkább növényeinek leírása és képei), amely jórészt a szerzőtársként szereplő Waldstein anyagi támogatásával jelent meg 1799-1812 között 3 kötetben, 200 példányban. A fólió méretű munka leírása latin nyelvű, 280 növényfaj egyedileg színezett rézkarcával. A rajzokat Schütz Károly bécsi rézmetsző és fia, Schütz János festő készítették. Írásunkban e ritka (kb. 18 példány!), könyvészetileg is értékes műről csak "fülszövegnyit" tudunk mondani. Megemlítjük ugyanakkor, hogy 2004-ben az Országos Széchenyi Könyvtár, valamint a Pytheas Kiadó és Nyomda faximile kiadásban jelentette meg. "A könyvbe belelapozva érthetjük meg az aprólékosan részletes, nemcsak a morfológiára kiterjedő leírásait, hanem növényföldrajzi, ökológiai és cönológiai adatokat is felismerő szemléletét. .... Az első kötet 32 oldal terjedelmű bevezetője Magyarország összefoglaló természetföldrajzi leírása, amely bemutatja a fajok életterét, az alapkőzetet, a talajt, az éghajlati viszonyokat stb." [6]

1975 óta hirdetik meg a Kitaibel nevét viselő nemzetközi tanulmányi versenyt, amelyre a több mint harminc év során, mintegy 130 000 diák jelentkezett.

_________________________