VENDEL MIKLÓS (Sopron, 1896. okt.8. - Sopron, 1977. febr. 7.)

Budapesten az Eötvös kollégiumban és a Tudományegyetemen tanult. Kémia-természetrajz szakos tanári oklevelét 1918-ban szerezte meg. 1920-ban kőzettani tárgyú értekezéssel doktori szigorlatot tett a Tudományegyetem Ásvány-Kőzettani Intézetében és ugyanott Mauritz Béla professzor mellett tanársegéd, majd adjunktus. 1925-ben magántanári habilitációt szerez kőzettanból. 1923-ban a soproni Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Főiskola ásvány-földtani tanszékének tanszékvezető rendkívüli főiskolai tanárává nevezik ki. 1926-tól rendes tanár, majd egyetemi tanár a főiskolának karként a Műegyetemhez csatolásától fogva (1934). 1941-től a földtan-teleptan tanszéken professzor, Vitális István utódaként, egészen az egyetem Miskolcra költözéséig, 1959-ig. V. Sopronban maradt s a Bányászati Kutató Intézet ott létesített petrográfiai osztályát vezette nyugdíjba vonulásáig (1972), de mint tanácsadó ugyanott dolgozott haláláig. Közben a Központi Bányászati Múzeum irányításával is megbízták (1967-1970).

Az Akadémia 1933-ban levelező, 1943-ban rendes tagjává választotta, 1951-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. A Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem tiszteletbeli doktorrá (1976), Sopron díszpolgárává választotta (1977).

Tudományos munkásságát a sokoldalúság jellemezte, a geológia csaknem minden ágát művelte. Teleptani előadásai és jegyzetei a mérnökhallgatók generációinak adtak szaktudást. Publikációinak sorozatából Sopron környékének földtanára, a fiatal kárpáti ércprovinciára, a magmás kristályosodás módszertanára vonatkozó munkái a magyar földtani szakirodalom becses értékei. Több dolgozatban tanulmányozta az agyagásványok és telepek, különösen a bentonitok és bauxitok anyagi felépítését és keletkezési kérdéseit. Sokat foglalkozott a karsztvízkérdéssel, mindenekelőtt a karsztvízbetörések elleni preventív védekezés lehetőségével.