A budapesti József Műegyetemen szerzett 1899-ben általános mérnöki oklevelet.

Kherndl Antal tanítványa volt, a kiemelkedő hídépítőé, aki maga mellé vette tanszékére tanársegédnek. 1902-ben adjunktus lett, 1906-ban az elsők között nyújtott be a budapesti Műegyetemen doktori disszertációt. Témája a rácsos tartók merev csomópontjaiban fellépő mellékfeszültségek meghatározása volt. Még ugyanebben az évben magántanárrá habilitálták és meghívták előadónak a vasbetonszerkezetek című tárgy előadására. 1916-ban kapta meg a rendkívüli tanári, 1930-ban a nyilvános rendes tanári kinevezését; ekkor az újonnan alakított II. sz. hídépítési tanszék professzora lett.

1930-ban megszervezte a tanszék mellett működő vasbetonvizsgálati laboratóriumot, melynek a vasbetonszerkezetek hazai minőségi fejlesztésén kívül az e területeken folyó tudományos kísérletekben is döntő szerep jutott. Tanszékét 1957-ig, nyugállományba vonulásáig vezette.

A Műegyetem egykori mérnöki és építészeti osztályának dékáni tisztét az 1928/291929/30-as tanévekben viselte, közmegelégedésre. Kétszer választották meg a Műegyetem rektorává: az 1942/43-as, valamint az 1949/50-es tanévre.

Hosszas előkészítő munka, számos előadás és vitacikk után sikerült létrehoznia a Mérnöki Továbbképző Intézetet, amely 1940-ben megkezdte működését, és azóta is eredményesen fáradozik azon, hogy a Műegyetemről kikerülő mérnökök a fejlődő és egyre jobban specializálódó műszaki tudományokkal lépést tudjanak tartani.

A Magyar Tudományos Akadémia 1933-ban választotta levelező, 1949-ben pedig rendes tagjává. Az 1945 után újjáalakult Akadémia külön osztályává szerveződött Műszaki Tudományok Osztályának első elnöke, az ezen belül alakult Építéstudományi Bizottságnak megszervezője és - nyugalomba vonulásáig - elnöke volt. Tevékenyen részt vett a szervezett tudományos továbbképzés, az aspiránsképzés alapjainak lerakásában, de kiemelkedő szerepe volt a Nemzetközi Híd- és Magasépítési Egyesület (IVBH, Zürich) 1931-ben történt megalapításában is. Az egyesületnek mindvégig vezető egyénisége, a magyar nemzeti csoport elnöke volt.

1948-ban a Kossuth-díj arany fokozatát kapta meg. A Budapesti Műszaki Egyetem 1948-ban, a Drezdai Műszaki Egyetem 1954-ben választotta tiszteletbeli doktorai sorába. Szobra az egyetem kertjében áll.

Számos műszaki alkotást tervezett. Legelső kiemelkedő műve volt a temesvári Ligeti úti híd (1909), ezt követte a szolnoki közúti Tisza-híd (1912), a vasbetonépítés újabb lehetőségeit hazánkban elsőnek megvalósító csepeli gabonatárház (1922), a Szabó József úti autóbuszgarázs (1930). Kimagasló munkája volt a budapesti Margit-híd erősítési és szélesítési terveinek elkészítése (1929), és az új szegedi közúti Tisza-híd acélszerkezetének tervezése (1947-48). A budapesti Duna-hidak tervpályázatain az óbudai híd tetvéért - Kossalka Jánossal - első, a Boráros téri híd pályázatán második díjat nyert. Tanácsadói és szakértői minőségben, az 1916-tól számított négy évtizeden keresztül úgyszólván minden nevezetes hazai híd- és csarnokszerkezet megvalósításában részt vett.

Tankönyv- és szakírói tevékenysége is számottevő volt.

Főbb művei

Vasbetonszerkezetek. Bp., 1922. (Két évtizeden keresztül változatlan formában, majd 1946ban SCHWERTNER Antal és GYENGŐ Tibor bevonásával átdolgozott, 1963 óta PALOTÁS László által korszerűsített formában szolgálja a műegyetemi oktatást és a mérnöki gyakorlatot); A XIX. és XX. századbeli magyar hídépítés története. Bp., 1960.; A vasbetonépítés kezdete és első létesítményei Magyarországon (HAVIÁR Győzővel). Bp., 1966.

Irodalom

VÉGH Ferenc: M. Gy. A Műegyetem nagyjai. Periodica Polytechnica, Bp., 1982.