Építész, mûegyetemi tanár
A budai József Polytechnikumban, majd a bécsi akadémián tanult. 1869-tõl haláláig a József Polytechnikum, majd a József Mûegyetem tanára volt. Elsõsorban a gótikus stílus vonzotta, az akkor uralkodó felfogás miatt azonban számos épületet neoreneszánsz stílusban tervezett. Legfontosabb mûvei: a budapesti Új városháza, a Kereskedelmi és Iparbank budapesti székháza, Margit híd hídfõi és (azóta lebontott) õrházai, az Állatorvosi Tanintézet - ma a Szent István Egyetem Állatorvostudományi Kara - épülete, a Múzeum körúti egyetemi épület (ma az ELTE épülete), az Erzsébetvárosi plébániatemplom. Fõmûve a budapesti Országház épülete. Jelentõs munkásságot fejtett ki mûemlékek helyreállításában is, õ restaurálta Vajdahunyad várát (ma Romániában), a kassai dómot (ma Szlovákiában) és a szegedi ferences templomot.

Osztrák vegyész
Bécsben, Münchenben és Glasgow-ban tanult. Németország több egyetemén tanított, de 1933-ban Angliába kellett menekülnie. A 2. világháború után visszatért Németországba, és a mainzi Max Planck kémiai kutatóintézet vezetõje lett. A radioaktív bomlás során keletkezõ hélium nyomok mennyiségét mérte és így kõzetek és meteoritok korát határozta meg. A radioaktív folyamatokat vizsgálva kimutatta, hogy az ólom és a rádium-D kémiailag szétválaszthatatlan. Hevesy Györggyel õ fejlesztette ki az izotópos nyomjelzés módszerét. Fajans-szal a radioaktív anyagok egyidejû, közös lecsapódását követve állapított meg szabályszerûséget. A rövidéletû szabadgyököket tanulmányozta fémtükör technikával. Így mutatta ki, hogy a tetrametilólom hevítésre metil gyökökre bomlik.

Angol kémikus, Nobel-díjas
A leedsi egyetemen végzett, majd a 2. világháború alatt a Királyi Haditengerészetnél szolgált. Cambridge-ben Ronald G.W. Norrish kutatócsoporjában kezdte meg kutatásait. Manfred Eigennel és Norrish-sal közösen módszert dolgoztak ki nagyon gyorsan lejátszódó kémiai reakciók, az ún. villanófény-fotolitikus reakciók létrehozására, valamint a reakciók kinetikájának és mechanizmusának felderítésére. A vizsgálati módszereket többek között a hemoglobin és a klorofill reakcióinak vizsgálatára használta fel. 1967-ben mindhárman megosztott kémiai Nobel-díjban részesültek. 1985-tõl 1990-ig a Királyi Társaság elnöke volt. Számos további tudományos díj nyertese, 1990-ben lovaggá ütötték. 1984 és 1995 között a leicesteri egyetemen dolgozott. Sokat tett a tudomány széles körben való népszerûsítéséért és megértéséért.

Matematikus, feltaláló
Tanulmányait a pesti bölcsészkaron kezdte, de két év után mérnöki tanfolyamra ment. Az 1848-as szabadságharcban önkéntes tüzérként szolgált. A szabadságharc bukása után bebörtönözték, utána besorozták az osztrák hadseregbe. Itt elvégezte a hadmérnöki akadémiát. 1856-ban rakétatechnikával foglalkozva, tanulmányt írt a forgó hadirakétákról. Elõbb Selmecbányán, majd 1869-tõl Pozsonyban lett tanár és folytatta ballisztikai kísérleteit és számításait. Ezzel párhuzamosan a hidraulika is foglalkoztatta. Hajócsavar-mintapéldányát sikerrel alkalmazta a Lloyd angol hajótársaság. A gõzturbina alapelvének korai megfogalmazása is az õ érdeme. Foglalkozott a szélerõgépek kutatásával is. Magyarországon õ volt az elsõ, aki a repülõgép, illetve a kormányozható léghajó elméletével foglalkozott. 1872-ben kinevezték a kolozsvári egyetem matematika tanszékére, ahol haláláig mûködött. 1895-96-ban õ volt az egyetem rektora. 1861-tõl az MTA tagja.

Vízépítõ mérnök
Részt vett a Körös-völgyi vízgazdálkodási tervek, a békésszentandrási duzzasztómû terveinek hidrológiai elõkészítésében. Hosszabb külföldi tanulmányút után 1937-tõl az Országos Öntözésügyi Hivatal munkatársaként a tiszai duzzasztómûvek vízrajzi elõtanulmányaival foglalkozott. 1939-tõl elõkészítette a Tarac-völgyi víztároló elõtervét, majd megkezdte a Visó-völgyi víztároló tervének kidolgozását. 1941-ben az újonnan szervezett Vízerõügyi Hivatal élére nevezték ki.

Holland fizikokémikus, Nobel-díjas
Hollandiában tanult, rövid ideig Bonnban dolgozott, majd Charles Adolphe Wurtz párizsi laboratóriumába került. Itt ismerkedett meg Joseph Achille Le Bellel. Van't Hoff és Le Bel 1874-ben egymástól függetlenül fogalmazta meg azt az elképzelését, hogy a szén négy kémiai kötése egy tetraéder négy csúcsa felé mutat. 1878-1896-ig az amszterdami egyetemen a kémia, az ásványtan és geológia professzora volt. 1884-ben tette közzé az Études de Dynamique chimique (Kémiai dinamikai tanulmányok) c. munkáját, ez tartalmazta a kémiai kinetika alapelveit, új módszert adott meg egy reakció rendûségének a meghatározására, s a termodinamika törvényeit a kémiai egyensúlyokra alkalmazta. Bevezette a kémiai affinitás modern felfogását is. 1886-ban hasonlóságot mutatott ki a híg oldatok és a gázok viselkedése között. 1895-ig Svante Arrheniusnak az elektrolitikus disszociációról alkotott elméletével foglalkozott. 1896-ban Berlinben a Porosz Tudományos Akadémia professzora lett. 1887-ben õ és Wilhelm Ostwald német vegyész alapította meg a Zeitschrift für physikalische Chemie c. szakfolyóiratot. 1901-ben megkapta az elsõ kémiai Nobel-díjat a reakciósebesség, a kémiai egyensúly és az ozmotikus nyomás vizsgálatáért.

Amerikai fizikus, mérnök
Fizikusként szerzett doktori fokozatot, Philadelhia-ban tanított fizikát. 1941-ben a Pennsylvania-i Egyetemen részt vett egy Eckert által tartott elektronikai kurzuson. Mauchly tervezetet dolgozott ki mai terminológiával - elektronikus számítógép létrehozására, amelyben felhasználta John V. Atanasoff elgondolásait is. Az amerikai hadsereg támogatásával építették meg az ENIAC számítógépet, elsõsorban ballisztikai feladatok megoldására. 1945-ben Neumann János meglátogatta az ENIAC építését, s ennek során megfogalmazta a tárolt programú számítógép elvét. Az ENIAC elsõ változata 1945-ben mûködött. Eckert és Mauchly újabb számítógép, az EDVAC tervezésébe kezdett. 1946-ban Mauchly-val közös céget alapítottak, megépítették az elsõ UNIVAC számítógépet. A céget azonban pénzügyi nehézségek miatt kénytelenek voltak eladni. Mauchly a továbbiakban újabb cégeket is alapított, majd több cégnél mûködött, mint számítástechnikai szakértõ. 1973-ban a Honeywell cég megtámadta Eckert-tel közös szabadalmukat, s a bíróság egy - szakmai körökben máig vitatott végzésben Atanasoff-ot nyilvánította a számítógép feltalálójának. Mauchly számos kitüntetésben és díjban részesült a számítógépek fejlesztésében végzett úttörõ munkájáért.

Amerikai fizikus, Nobel-díjas
1933-ban az Indiana állambeli Purdue University-n szerzett villamosmérnöki diplomát. 1938-ban a Harvard Egyetemen szerezte meg fizikai doktori címét. A második világháború alatt a Massachusetts Institute of Technology (MIT) Sugárzástani Laboratóriumában dolgozott a mikrohullámú radar kifejlesztésén. A Sugárzástani Laboratórium fejlesztõ csoportjának vezetõje lett. Késõbbi tudományos munkájára nagy hatással volt Isidor Isaac Rabi. A háború után visszatért a Harvard egyetemi kutatásokhoz. 1945-ben munkatársaival felfedezte a mágneses magrezonanciát (NMR). Ez a technika az alapja a mágneses magrezonancia képalkotásnak (MRI), a 20. század egyik fontos orvosi diagnosztikai módszerének. Az NMR felfedezéséért 1952-ben megosztott fizikai Nobel díjat kapott Felix Blochhal. A csillagászatban is elért tudományos eredményeket, detektálta a semleges hidrogén atomok rádiósugárzását, melynek segítségével elõször váltak láthatóvá a Tejútrendszer spirálkarjai. Ez a megfigyelés segítette a rádiócsillagászat elindulását. Spin-echo relaxációs, mágneses relaxációs és negatív spinhõmérséklet (fontos volt a lézer kifejlesztésében) tanulmányaival termékenyen járult hozzá a szilárdtestfizikához is. Több tudományos társaság tagja volt.

Gépészmérnök, egyetemi tanár
1945-ben iratkozott be a budapesti mûszaki egyetemre, 1949-ben szerzett oklevelet. Utána ugyanott a villamosgépek üzemtana, illetve a különleges villamosgépek tanszékén lett gyakornok, adjunktus, docens. 1955-ben a budapesti mûszaki egyetem automatizálási tanszékére nevezték ki, 1961-tõl tanszékvezetõ egyetemi tanár, 1963-ban az egyetem rektorhelyettese, 1964-1969 között rektora volt. Sokat tett a villamosmérnökképzés korszerûsítéséért. Alapító tagja volt a MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutató Intézetének. Tudományos tevékenysége pályája kezdetén az energiaátvitelre, késõbb a különleges villamosgépekre irányult, az 1960-as évektõl pedig az erõsáramú ipari elektronika, majd az automatizálás, folyamatszabályozás és irányításelmélet felé fordult. 1965-tõl az MTA tagja.

Német matematikus
Tanulmányait Stuttgartban majd 1877-tõl berlinben folytatta, ahol diáktársa volt Runge, és tanárai voltak többek között Leopold Kronecker, Karl Weierstrass és Ernst Kummer. Göttingenben, majd Tübingenben tanított. Elõször a Fourier-sorok elméletével foglalkozott, bebizonyította a róla elnevezett Hölder-egyenlõtlenséget. Majd csoportelmélettel foglalkozott. Számos jelentõs eredménye között szerepel a Jordan-Hölder tétel.

Mérnök, mûegyetemi tanár
1894-ben végzett a budapesti mûegyetemen, majd ösztöndíjjal a darmstadti, genfi, berlini, müncheni és párizsi mûszaki fõiskolákon folytatta. 1896-1899-ig mûegyetemen tanársegéd, s közben a Ganz Danubius Hajógyár hídosztályának mérnöke volt. 1916-tól a mûszaki mechanikai és elméleti géptan tanszékhez kapcsolódó mûszaki mechanikai laboratórium és Kísérleti Állomás vezetõje és továbbfejlesztõje volt. Mûködése alatt a laboratórium a hazai anyagvizsgálati kutatások egyik fontos központjává vált. Az 1902/1903-as tanévben az építõanyagokkal kapcsolatos laboratóriumi gyakorlatokat az egyetemi oktatásba is bevezette. Behatóan foglalkozott a repülés mûszaki kérdéseivel is.

Matematika- és fizikatanár
Tanári oklevelét a budapesti tudományegyetemen szerezte. Itt végzett felesége is, ugyanezen a szakon. (Ök a világhírû matematikus, Erdõs Pál szülei.) Az elsõ világháború kitörésekor a keleti frontra küldték, ahol már 1914-ben fogságba esett, majd hat évet töltött szibériai fogolytáborokban. Itt hozzájutott francia és angol nyelvkönyvekhez, mindkét nyelven megtanult írni és olvasni. Egy francia hajón tért haza Vlagyivosztokból 1920-ban. Itthon a Szent István gimnáziumban tanította mindkét szaktárgyát. Emellett szívesen írt cikket a Faragó Andor által szerkesztett Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapokba és lefordította többek között Ernst Mach "Az érzetek elemzése" c. munkáját. 1942-ben szívinfarktusban halt meg. (Dr. Radnai Gyula)

Fizikai kémikus, vegyészmérnök, egyetemi tanár
1949-ben a budapesti tudományegyetemen oklevelet szerzett fizika, kémia szakon. A Pázmány Péter Tudományegyetem, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Fizika-Kémiai Tanszékén gyakornoka, tanársegéde volt. Késõbb a tudományos minõsítõ rendszerben Erdey-Grúz Tibor aspiránsa, az MTA Központi Kémiai Kutató Intézetének tudományos fõmunkatársa, 1954-1958-ig osztályvezetõje, 1969-1971-ig igazgatója volt. Az ELTE TTK Kémiai Tanszékcsoport Szervetlen és Analitikai Kémiai Tanszék egyetemi tanára, 1981-1992-ig tanszékvezetõje volt. Kémiai reakciókinetikával és katalíziskutatással foglalkozott. Tudományos pályafutásának második szakaszában elsõsorban ipari katalitikus folyamatokkal és aromás izocianátok elõállításával foglalkozott. A reformáló katalizátorok modifikálására új eljárást dolgozott ki. 1965-tõl az MTA levelezõ, 1985-tõl rendes tagja volt.

Matematikus, egyetemi tanár
Az ELTE-n szerzett matematikus diplomát, Hajós György tanítványaként differenciálgeometria témából lett kandidátus. Ötven évig volt a Mûegyetem oktatója. Húsz éven át vezette a Gépészmérnöki Kar Matematika Tanszékét, amelynek jogutódján, a BME TTK Matematika Intézete Differenciálegyenletek Tanszékén volt egészen haláláig professor emeritus. Strukturális stabilitásról, bifurkációkról, katasztrófaelméletrõl a hazai matematikusok közül elsõként beszélt a katedrán és írt nemzetközi rangú szakfolyóiratokban. A nagyközönség Farkas Miklóst leginkább mint a Matematikai Kislexikon fõszerkesztõjét ismerheti, amely fontos szerepet játszott a magyar nyelvû matematikai kultúra ápolásában. Béda Gyula akkori dékánnal együtt 1974/1975-ben létrehozta a Gépészmérnöki Kar matematikus-mérnök szakát, amely az egyetemi öt év folyamán végig külön, kiscsoportos képzésként szervezõdött. Dolgozatokat írt a differenciálegyenletek közgazdasági és biológiai alkalmazásairól is. Idõs korában ez utóbbiakkal foglalkozott a legtöbbet. Tanszékvezetõként iskolateremtõ egyéniség volt.

Amerikai matematikus
A Harvard egyetemen tanult, majd Göttingenben doktorált. Visszatért a Harvard egyetemre, itt tanított korai haláláig. Jelentõs eredményeit a differenciálegyenletek, végtelen sorok elméletének és az algebrának a területén érte el. Nevét viseli a Bôcher-egyenlet és a Bôcher-tétel. Emlékére alapította a Bôcher-díjat az American Mathematical Society. Ezt ötévenként ítélik oda, a legutóbbi 6 évben, amerikai folyóiratban az analízis tárgykörében megjelent, legjobb dolgozatért.

Vegyész
Tanulmányait a kolozsvári, majd a budapesti egyetem kémiaszakán végezte. 1907-1909-ig tanársegéd a kolozsvári gazdasági akadémián, 1909-tõl a kolozsvári gyógynövénykísérleti állomás vegyésze. 1915-tõl a földmûvelésügyi minisztérium kísérleti osztályán mûködött. Munkáiban fõleg a hazai termelésû illóolajokkal foglalkozott, melyeknek kivált a hazai mentaolajoknak külföldön is megalapította jó hírét. Számos cikke jelent meg fõleg a hazai gyógynövényiparról és annak közgazdasági jelentõségérõl.

Piarista matematikatanár
Kolozsvárott végezte az egyetemet. 1905-1907 között a budapesti, 1908-1911 között a debreceni piarista gimnáziumban tanár, Debrecenben a Svetits intézet egyéves nõi kereskedelmi tanfolyamának igazgatója. 1912-20 között Kecskeméten, 1921-25 között ismét Budapesten, majd 1926-tól 1931-ig ismét Debrecenben tanít. 1928-ban emellett a Középiskolai Tanárképzõ Intézetben az infinitezimális geometria elõadója.

Orvos, ortopédsebész
1928-ban szerezte meg orvosi oklevelét a budapesti orvos karon. 1928-tól ortopéd sebészként dolgozott a budapesti Zsidó Kórházban, a Nyomorék Gyerekek Kórházában, a SOTE I. sz. gyermekklinikáján, az Apáthy István Kórházban. A veleszületett csípõficam és a dongaláb - a leggyakoribb ortopéd elváltozások a csecsemõkorban - korai kezelésére új módszereket és mûtéti eljárásokat dolgozott ki, több újítása volt ezen a területen.

Kísérleti fizikus
1940-ben szerzett matematika-fizika szakos középiskolai tanári oklevelet szülõvárosában, az akkor még Tisza István nevét viselõ tudományegyetemen. Elkísérte Gyulai Zoltánt a visszacsatolt Kolozsvárra, majd egy év múlva katonai behívót kapott. A háborúból két év hadifogság után tért haza 1947-ben, és Szalay Sándor tanársegéde, majd adjunktusa lett Debrecenben. Kutatási feladata a magfizikai folyamatokban keletkezõ gyors neutronok fotoemulziós módszerrel történõ detektálása lett. 1954-tõl kezdve tevékeny részt vállalt az ATOMKI megalapításában, létrejöttében. 1967-tõl 1976-ig õ volt az intézet tudományos igazgatóhelyettese, 1979-ben egyik volt tanítványával megosztott Akadémiai- díjat kapott a nukleáris nyomdetektoros módszer továbbfejlesztéséért. 1963-ban a fizikai tudomány kandidátusa, 1981-ben a fizikai tudomány doktora fokozatot szerezte meg. Száznál több tudományos publikációjára több mint háromszáz, többségében nemzetközi közlemény hivatkozik. A 80-as években még megszerkesztette az intézet történeti kronológiáját. (Dr. Radnai Gyula)

Földrajztanár, evangélikus lelkész
Tanulmányait Jénában végezte, majd Gyõrben evangélikus lelkész és tanár. 1732-ben Pozsonyba került az evangélikus gimnáziumba, s itt Bél Mátyás mellett dolgozott. Az iskolában többek között Magyarország történelmét tanította. Magyar önképzõkört is szervezett. 1747-1960 között a gimnázium rektora. Mint tudós Bél tanítványai közé tartozott. Elsõnek írta meg Magyarország középkori történeti földrajzát Anonymus alapján. Mûve csak halála után, 1781-ben jelent meg.

Német származású amerikai fizikus, Nobel-díjas
Göttingenben végezte díjazott munkáját, 1920-ban nevezték ki ugyanott fizikaprofesszorrá. 1925-ben Gustav Hertz-cel megosztva kapott fizikai Nobel-díjat az elektronokkal bombázott atomok gerjesztésére és ionizációjára vonatkozó kutatásokért. Megmutatta, hogy az ütközõ elektronoknak bizonyos minimális energiára van szükségük ahhoz, hogy egy atomot az alapállapotából gerjesztett állapotba emeljenek fel. A náci politika elleni tiltakozásul 1933-ban lemondott állásáról, és Dániába költözött. 1935-ben érkezett az Egyesült Államokba, Baltimore-ban a Johns Hopkins Egyetem professzora, 1938-ban pedig a chicagoi egyetem fizikai-kémia professzora lett. Fotokémiai és atomfizikai kutatásai során a molekulák disszociációjakor fellépõ energiának a molekulák sávos színképébõl való meghatározásával foglalkozott. A 2. világháború alatt részt vett az atombomba fejlesztésében. Ellenezte a bomba katonai célú bevetését. Azt javasolta, hogy hatását egy lakatlan területen felrobbantva mutassák be.

Német vegyész, Nobel-díjas
A tübingeni és freiburgi egyetemen tanított. Szerveskémikusként a foszforszármazékokkal foglalkozott. A szerves szintézisekben értékes reagenseket, az ammónium és foszfónium ilideket állította elõ. A róla elnevezett reakció segítségével megvalósította az A1, D2 vitaminok, a progeszteron és más hormonok szintézisét. Fenillítium alkalmazásával dehidrobenzolt állított elõ. Számos reakció mechanizmusát tisztázta. 1979-ben kémiai Nobel díjat kapott Herbert C. Brownnal megosztva a bór- és foszfortartalmú vegyületek alkalmazásában végzett fejlesztési munkálataikért.

Botanikus, orvos, egyetemi tanár
Evangélikus lelkész édesapja, aki a nyíregyházi gimnázium igazgatója volt, már korán bevezette õt a botanika rejtelmeibe. Érdeklõdését tovább erõsítette eperjesi tanára, Hazslinszky Frigyes, aki a gombaflórák kutatásának volt a mestere. Külön biológus képzés akkor még nem lévén, orvosi diplomát szerzett a pesti egyetemen, majd orvoskari ösztöndíjjal képezte tovább magát botanikából Bécsben és Jénában. Hazajövetele után 1866-tól rendkívüli, majd négy év múlva rendes tanára lett a pesti egyetem növénytani tanszékének. A korszerû, mikroszkópos botanikai kutatásokat õ terjesztette el Magyarországon. 1871-ben lett az MTA levelezõ tagja, 1882-ben választották rendes taggá. A Füvészkert igazgatója volt, halála után vörösmárvány emlékmûvet állítottak tiszteletére, nem messze a pálmaháztól. Az emlékmû még ma is megvan, csak a feliratot marta le már róla a könyörtelen idõ. (Dr. Radnai Gyula)

Orvos, fizikus, röntgenológus, egyetemi tanár
Orvosdoktori diplomáját a budapesti Tudományegyetemen szerezte meg 1897-ben. Elõbb kórbonctani gyakornokként Pertik Ottó professzor mellett dolgozott, majd a budapesti Állatorvosi Fõiskola vegytani tanszékén lett tanársegéd, késõbb adjunktus. A fõiskolán 1910-ben a fizika nyilvános rendes tanárává nevezték ki. 1923-ban a pécsi Erzsébet Tudományegyetem orvosi fizikai tanszékén lett egyetemi tanár, s haláláig az intézet igazgatójaként dolgozott. Kutatómunkájában a fizika, illetve a fizikai kémia és az orvostudomány határterületei foglalkoztatták. Foglalkozott a vesék ozmózisnyomásának mérésével, a gyomor és a belek reszorpciójával (visszaszívásával), a kininszármazékoknak és az ásványolajoknak a tejsavas erjedésre tett hatásával. Eljárást dolgozott ki a vizelet savasságának elektrometriás mérésére, illetve a fehérjék savkötõ képességének meghatározására. A budapesti orvosegyesület 1912-ben neki ítélte a Balassa-díjat. Elõszeretettel foglalkozott az állatorvos- és orvostanhallgatók fizikaoktatásával. Physica címû tankönyvébõl több nemzedék tanulta a fizika alapjait. Élete utolsó két évtizedében fõleg a röntgensugárzás biológiai hatását és orvosi alkalmazásának lehetõségeit kutatta.

Gépészmérnök
1914-ben szerzett oklevelet a budapesti mûegyetemen. Az Egyesült Izzó telefonszerkesztési osztályán mûködött, majd az Ericsson Magyar Villamossági Rt. szerkesztési osztályát vezette. Irányításával a hazai telefontechnika több nagy jelentõségû berendezését dolgozták ki, többek között az ikertelefont, a szelektoros társvonalrendszert, a párhuzamos mellékállomás-rendszert, több automatikus telefonközpontot. 1938-tól az egyesült Ericsson és Standard Villamossági Rt. szabadalmi ügyeit vezette. 1948-tól a Magyar Szabványügyi Intézet fõmérnöke volt. Tevékenyen részt vett a Magyar Híradástechnikai Tudományos Egyesület megalapításában, több éven át volt elnökségi tagja és a Magyar Híradástechnika felelõs szerkesztõje.

Gépészmérnök, egyetemi tanár
A Ganz Hajógyárban több gépipari terméket tervezett, egyebek közt a háborút követõ újjáépítésekhez használt úszódarut. Számos külföldi és hazai lapban jelentek meg tanulmányai. Jelentõs tudományos munkát végzett szakterülete egyetemi jegyzeteinek megírásában. Munkásságát 1959-ben Pattantyús Ábrahám Géza-emlékéremmel ismerték el.

Német születésû angol csillagász, távcsõ építõ, zenész
A stellárasztronomia egy elsõ mûvelõje, a stellárstatisztika úttörõje. Német katonazenész-család gyermeke, 1757-ben Angliában telepedett le, ahol muzsikusként kereste kenyérét, 1766-tól tevékenyen foglalkozott csillagászattal, tükrös távcsöveit maga készítette, majd kereskedelmi céllal is mintegy 400 kisebb-nagyobb reflektort készített. Csillag-statisztikai módszerekkel vizsgálta a csillagok térbeli eloszlását. Kimutatta, hogy a távcsõvel és szabad szemmel látható csillagok egy hatalmas, együttes rendszert, a Tejútrendszert alkotják. Eközben fedezte fel 1781. március 13-án az Uránusz bolygót, ezért angol Udvari Csillagásszá nevezték ki. Az uralkodó támogatásával megépítette korának legnagyobb, 122 cm átmérõjû tükrös távcsövét (1789). Kimutatta a Nap térbeli mozgását. Nagyszabású munkája a kettõs és többszörös csillagok katalogizálása, egyesekrõl megállapította, hogy a csillag-párok egymás körül keringenek. Nagy jelentõségû a ködös objektumokról (csillaghalmazok, ködfoltok, távoli csillagrendszerek) készített katalógusa. Felfedezte a Szaturnusz és az Uránusz két-két holdját. Igen alapos bolygó megfigyeléseket is végzett. 1800-ban kimutatta, hogy a színképben a látható fény-tartományon kívül láthatatlan (vörösön inneni) sugárzás is jelen van. Munkáját húga, Lucretia Caroline H. (1750-1848) támogatta, majd fia, Sir John Frederick H. (1792-1871), folytatta. Érdemeit sok egyesület és szervezet tagsággal (Royal Society), ill. elnökséggel (Royal Asttronomical Society) és érmekkel ismerte el. Nevét holdkráter és a 2000.sz. kisbolygó is õrzi.(Bartha Lajos)

Angol kémikus, kísérleti fizikus
Nem végzett magasabb iskolákat, fizikai és kémiai ismereteit Humphry Davy laboratóriumában asszisztensként végzett munkája során szerezte. Kezdetben kémiával foglalkozott, felfedezte az alapvetõ fontosságú vegyületet, a benzolt. Legjelentõsebb eredményeit az elektromosság és a mágnesség területén érte el, a modern elektromosságtan megalapítója volt. Fölfedezte az elektromágneses indukciót és alaptörvényeit, s tanulmányozta az önindukciót. Kutatásaival tisztázta az elektrolízis jelenségét. Felismerte, hogy a mágneses tér elforgatja a polarizált fény síkját. Bevezette a paramágnesség és diamágnesség fogalmát. Eredményei megalapozták az elektromágnesség Maxwell-féle elméletét. Nevéhez fûzõdik a Faraday-effektus, róla nevezték el a kapacitás mértékegységét az SI-rendszerben.

Vegyész, egyetemi tanár
1901-ben a Ferenc József Tudományegyetemen adjunktusa, késõbb tanára. 1913-ban egy második vegytan tanszéket szerveztek számára. Az egyetem bezárása után is Kolozsváron maradt, az Állami Vegyvizsgáló Állomás vegyésze lett, majd tanár a Marianum Leánynevelõ Intézetben, ahol kémiát és áruismeretet tanított. 1940-tõl újra a Ferenc József Tudományegyetem kémia-technológia tanszékének vezetõje. Egy, a Gyilkos tónál vezetett geológiai kutatóúton érte halálos baleset. Élelmiszerkémiai, elemzõkémiai és általános kémiai kérdésekkel foglalkozott.

Építész, festõmûvész, grafikus, író
Középiskolai tanulmányait a kolozsvári református kollégiumban végezte, ezután a budapesti József nádor Mûegyetem mérnöki szakára jelentkezett. Két év múlva átiratkozott az építész szakra, ahol 1907-ben szerzett diplomát. Kezdõ építészként a Székelyföld és Kalotaszeg építészetét tanulmányozta. Tervezõi munkájában elsõsorban az erdélyi népi építészet és történelmi építészeti emlékek motívumait használta fel, hatással volt rá a finn és angol építészet is. A "Fiatalok"-nak nevezett építész-csoport vezetõ alakja volt, a csoport tagjai voltak még többek között Györgyi Dénes, Jánszky Béla, Mende Valér, Tátray Lajos, Zrumeczky Dezsõ. 1912-ben a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Czigler-érmével tüntették ki. 1916-ban három társával együtt õt bízták meg IV. Károly király koronázási ünnepségének díszleteinek tervezésével. 1917-1918 során állami ösztöndíjjal Isztambulba küldték tanulmányútra. 1920-ban a trianoni békekötés után Erdélyben maradt, ezután nagyrészt irodalmi és közéleti tevékenységet végzett, de tervezõ építészi munkáját is folytatta. 1940-tõl a kolozsvári Mezõgazdasági Fõiskolán mezõgazdasági építészetet tanított. 1945-tõl a Mezõgazdasági Fõiskola dékánja, majd 1953-ig tanára volt. 2010-ben posztumusz Ybl-díjjal tüntették ki. Fõbb munkái: zebegényi templom (Jánszky Bélával), állatkerti pavilonok (Zrumeczky Dezsõvel), saját lakóháza (Sztána, a "Varjúvár"), városmajori iskola (Györgyi Dénessel), Wekerle-telep központja, református templom (Kolozsvár, Monostori út).

Gépészmérnök, egyetemi tanár
1914-ben szerzett oklevelet a charlottenburgi mûegyetemen. 1920-ban a Weiss Manfréd-gyár szerkesztõ mérnöke, 1921 és 1959 között a Ganz Villamossági Gyárban mûködött utóbb igazgató volt. 1950-tõl a budapesti mûszaki egyetem elõadója. Tevékenysége úgyszólván a villamosgépgyártás egész területére kiterjedt. Több új gépsorozatot fejlesztett ki Kandó Kálmán munkásságát folytatva, továbbfejlesztette a fázisváltós mozdonyt. Szabadalma szerint csúszógyûrûs vontató motorokkal és fázisváltóval kapcsolt periódusváltóval készültek a MÁV villamosmozdonyai. Találmánya, a turbógenerátorok kereszttekercses forgórésze. 1957-ben Kossuth-díjat kapott.

Sugárbiológus, orvos
1942-ben szerzett oklevelet a debreceni egyetemen. Went István irányítása mellett az egyetem élettani intézetében dolgozott. 1942-1955-ig a budapesti Eötvös Loránd Radium és Röntgen Intézetben segédorvos, majd 1953-tól osztályvezetõ. 1955-tõl a bp.-i Sugárbiológiai Kutatóintézet, 1963-1972-ig az Országos "Fréderic Joliot Curie" Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutatóintézet igazgatója volt. Kutatásai a kemény ionizáló sugárzásnak a vérplazma térfogatára, a folyadéktérre, az enzimekre gyakorolt hatására terjedtek ki. Vizsgálta a sugárvédõ anyagok szervezetre gyakorolt anyagcserehatásait, tekintettel a sugárvédõ anyag sugárvédelmi hatásosságára.

Francia fizikus, matematikus, mérnök
1812-ben beiratkozott az École polytechnique-ba, ahol hadimérnökséget tanult. Társaival, Claude-Louis Navierrel és Gaspard-Gustave Coriolissal olyan professzorok tanították, mint Joseph Louis Gay-Lussac, Siméon Denis Poisson és André-Marie Ampére. Néhány évi katonai szolgálat után Párizsba költözött, ahol termodinamikai kutatást folytatott. 1824-ben jelentette meg nevezetes könyvét, melyben leírja azt a termodinamikai körfolyamatot, amelyet ma Carnot-ciklusnak nevezünk. Rudolf Diesel a XIX. század végén, a késõbb róla elnevezett motor tervezésekor a Carnot-féle termodinamikai hatásfok alapján dolgozott. 1832-ben 36 éves korábban kolerában meghalt. A kor szokásának megfelelõen valamennyi személyes holmiját, közöttük kéziratait is, elégették. Õt tekintik a világ elsõ termodinamikusának.

Angol fizikus
A londoni egyetemen szerzett fizikus diplomát. Egész pályafutása alatt a National Physical Laboratory-ban (Teddington) dolgozott, 1956-60 között, mint Principal Scientific Officer, majd 1960-tõl 1972-ben történt nyugdíjbavonulásáig mint Deputy Chief Scientific Officer. Õ mérte meg 1950-ben minden addigi értéknél pontosabban a fény sebességét üregrezonátor segítségével. Ezt hivatalosan 1957-ben fogadták el, majd tovább pontosított értékét 1983-ban. Õ építette 1955-ben az elsõ olyan atomórát, amely a cézium 133 atom sugárzási frekvenciáján alapult. Ez tette lehetõvé késõbb a másodperc pontos definícióját, amelyet 1967-ben fogadtak el a 13. Conférence Générale des Poids et Mesures-en. Több írásában erõteljesen bírálta Einstein relativitáselméletét.

Építész, szakíró
Egyetemi tanulmányait Budapesten, Bécsben és Franciaországban végezte. Mûveiben a népi, elsõsorban az erdélyi formakincset használta fel. 1906-ban a milánói nemzetközi kiállítás magyar termének megtervezéséért a kiállítás aranyérmét kapta. 1908-ban Veszprémben építette az elsõ vasbeton-szerkezetû színházépületet. 1909-ben átépítette a soproni színházat, a Nemzeti Színház tervpályázatán 1913-ban elsõ díjat nyert. 1938-ban tervei alapján épült Somló hegyen a Szent Istvánról elnevezett kilátó. 1977-ben a veszprémi tetõfedõ iskola vette fel a nevét.

Villamosmérnök
Mûszaki tanulmányait Németországban végezte. 1945 után rövid ideig szülõvárosában egy vasüzem mûszaki vezetõje volt. A gödöllõi Ganz Árammérõgyár alapításakor a gyár fõkonstruktõrévé nevezték ki. Munkatársával, Mondl Ferenccel olyan új típusú árammérõt szerkesztett, mely világviszonylatban is az elsõk közé tartozott s keresett exportcikké lett.

Ír születésû angol mérnök, fizikus, matematikus
A Cambridge-i egyetemen tanult, majd 1868-ban a mûszaki tudományok elsõ professzora lett a Manchester-i egyetemen, itt mûködött 1905-ben történt nyugdíjbavonulásáig, itt megalapította a Whitworth laboratóriumot. Legfontosabb eredményeit a hidraulika és hidrodinamika területén érte el. Laboratóriumi kísérletben vizsgálta és matematikailag is megalapozta a folyadékok lamináris és turbulens áramlásának feltételeit. Nevéhez fûzõdik a Reynolds szám, az áramló anyagban fellépõ tehetetlenségi erõk és belsõ súrlódási erõk hányadosa.

Német-lett-szovjet gépészmérnök, rakétamérnök, feltaláló
Balti német családban született. 1914-ben Rigában fejezte be gépészmérnöki tanulmányait. Kezdettõl fogva foglalkoztatta a bolygóközi utazás problémája. Már tanulmányai alatt röppálya számításokat is végzett egy Marsra való utazáshoz. 1915-1919-ig gépészmérnökként dolgozott Moszkvában a Provodnyik gumigyárban, 1919-ben a Repülõgépgyárban alkalmazták, 1926-tól a Repülõgépipari Központi Tervezõirodában dolgozott. 1927-ben készítette el az elsõ, OR-1 jelzésû, folyékony üzemanyagként benzint használó rakétamotort. 1930-tól a Moszkvai Repüléstani Fõiskolán oktatott, majd a moszkvai Központi Repülõgépmotor Intézetben dolgozott. Vezetõ szerepet játszott a GIRD-X rakétahajtómû kifejlesztésében. Cander 1933 március 28-én tífuszban meghalt, ezért a rakétát munkatársai már csak halála után építették meg, és próbálták ki sikerrel néhány továbbfejlesztés után.

Amerikai biokémikus, Nobel-díjas
A Wisconsini Egyetemen szerzett 1938-ban Ph.D. fokozatot. A következõ évtõl a New York-i Rockefeller Institute for Medical Research (ma Rockefeller Egyetem) munkatársa lett. A 2. világháború alatt egy ideig katonai célú kutatásokat végzett, majd a háború után visszatért a Rockefeller Intézetbe, ahol 1952-ben nevezték ki egyetemi tanárrá. W. H. Steinnel való tudományos együttmûködésük során kvantitat1v kromatográfiai módszereket és eszközöket dolgoztak ki, melyek lehetõvé tették a fehérjékben és szérumokban az aminosavak mennyiségi meghatározását. Sikerült megállapítaniuk az RNS-t bontó ribonukleáz enzim aminosav-összetételét, majd ennek a fehérjének a teljes aminosav-sorrendjét is meghatározták. 1972-ben Stanford Moore és William Stein kémiai Nobel-díjat kapott a ribonukleáz enzimek kutatásáért. Elsõsorban az aminosavak sorrendje és a biológiailag aktív konformáció összefüggésének felderítéséért, Christian Anfinsennel megosztva.

Angol biokémikus, krisztallográfus, Nobel-díjas
1939-ben végezte be tanulmányait a Cambridge-i egyetemen. A 2. világháború alatt a légierõ számára végzett szolgálatot. 1946-tól Max Perutz mellett dolgozott Cambridge-ben, röntgendiffrakciós módszerekkel vizsgálták a fehérjék kristályszerkezetét. Közösen vizsgálták a hemoproteineket. Kendrew a mioglobin, Perutz a hemoglobin szerkezetét tisztázta, az eredményeket közösen publikálták. Kendrew 1962-ben kémiai Nobel-díjat kapott Max Perutz-cal közösen a globuláris fehérjék szerkezetének vizsgálatában elért eredményeikért. A két kutató tevékenysége jelentõsen megkönnyítette J. D. Watson és F. Crick munkáját is, akik a DNS kettõs spirálszerkezetét fedezték fel. Kendrew 1970-tõl 1982-ig az Európai Molekuláris Biológiai Laboratórium igazgatója volt Heidelbergben.

Mérnök
Oklevelét a budapesti mûegyetemen szerezte 1889-ben. 1890-1892-ben mûegyetemen tanársegéd. 1892-tõl a kereskedelemügyi minisztérium szerkesztési osztályának, majd a Duna-hídépítési osztályának munkatársaként részt vett a Ferenc József-híd (a mai Szabadság-híd) és az Erzsébet-híd tervezésében. Több folyamhidunk épült tervei alapján (az újpesti vasúti összekötõhíd, a csongrádi közúti és vasúti híd, mely hazánk elsõ Langer-tartós hídja stb.). 1904-tõl a kereskedelemügyi minisztérium közúti hídosztályára került, 1910-ben a hídosztály fõnöke. A vasbeton szerkezetek számítása terén úttörõ munkát végzett. Beke Manó matematikus öccse.

Francia fizikus, feltaláló, matematikus
Tanulmányait szülõvárosának jezsuita kollégiumában, majd az angersi egyetemen folytatta, ahol az orvostudomány doktorává avatták. Az egyetem után Párizsba ment, hol részt vett Huygens kutatásaiban, levelezésben állt Leibniz-cel. Majd Londonba utazott, ahol Boyle karolta fel. Itt szerkesztette az elsõ kétköpûs légszivattyút és a késõbb "Papin-fazék"-ként elhíresült eszközt, amely elzárt fémedény, a nehezen fövõ anyagok fõzésére. Találmányai alapján 1680-ban a Royal Society tagja lett. 1687-ben Németországban telepedett le és marburgi egyetemi matematika tanár volt 1707-ig. Ekkor találta föl a centrifugál szivattyút és különbözõ javításokat tett a korábban szerkesztett gõzgépén.

Geológus
Tanulmányait Budapesten végezte, természettan-vegytan szakos tanári oklevelet szerzett. 1937-tõl a Standard Oil, a késõbbi Magyar Amerikai Olajipari Részvénytársaság (MAORT) geológusa, 1948-ban kerületi fõgeológus Nagykanizsán, 1951-tõl a Magyar-Szovjet Olajipari Részvénytársaság (MASZOLAJ) fõgeológusa, 1954-tõl az egységes magyar olajiparnál ugyanezt a tisztséget töltötte be. 1957-tõl az Országos Kõolaj- és Gázipari Tröszt fõosztályvezetõje, majd kutatási vezérigazgató-helyettese. 1964-tõl a Központi Földtani Hivatal elnöke. 1947-tõl a szegedi, majd a budapesti egyetemen oktatott. A kõolajföldtan nemzetközileg elismert szakértõje volt, vezetõ szerepet töltött be a kiscsehi-lendvaújfalusi-nagylengyeli és a görgeteg-babócsai szénhidrogéntelepek feltárásában. 1965-tõl az MT tagja

Geográfus, egyetemi tanár
A Mûegyetem Közgazdasági Karán 1948-ban földrajz-történelem szakon végzett. Egy ideig Pásztón tanárként dolgozott, 1952-ben került az ELTE Földrajzi Intézetébe tanársegéd, majd 1954-tõl Bulla Béla professzor mellett aspiráns. 1961-ben védte meg kandidátusi disszertációját, 1993-ban pedig akadémiai doktori disszertációját. A Magyar Földrajzi Társaság Természetföldrajzi Szakosztályának 1959-tõl titkára, 1973-tól elnöke volt. Emellett a TIT Budapesti Földtudományi Szakosztályának elnöki tisztét is betöltötte. 1972-tõl 1990-ig õ vezette az ELTE Természetföldrajzi Tanszékét. Többek között a vulkanikus felszínek fejlõdésmenetének szakértõje és elõadója, földrajztanárok oktatója.

Angol matematikus
1875-ben végzett a Pembroke Colleges-ban a cambridge-i egyetemen. Híresebb tanárai: Stokes, Cayley és Maxwell voltak. Késõbb tanári állást kapott Pembroke-ban. 1883-ban professzorként Greenwichbe került. 1899-ben Burnside-ot megválasztották a Londoni Matematikai Társaság tanácsába és ugyanebben az évben, ugyanettõl az intézménytõl elnyerte a De Morgan érmet. 1905 és 1908 között elnök, majd egészen 1917-ig dolgozik itt. Munkáiban gyakran használt komplex változókat és speciális transzformációkat, amik elvezették a csoport fogalmához és 1894-tõl szinte csak ezzel foglalkozott. Kimondta azt a híres sejtést, hogy minden páratlan rendû csoport feloldható. A Burnside-problémaként ismert kérdés egészen napjainkig foglalkoztatja a matematikusokat. Élete vége felé a valószínûségszámítás felé fordult.

Matematikus
1850-53-ban matematikát és fizikát tanult a bécsi egyetemen, ahol 1854-ben matematika-fizika szakos tanári, 1868-ban a pesti egyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1858-ban a pesti, Markó utcai fõgimnázium tanára, 1866-tól igazgató helyettese, 1867-72-ben igazgató. 1869-tõl a felsõbb természettan c. tárgykör magántanára a pesti egyetemen, 1872-1897 között a Ludovika Akadámia tanára. Több középiskolai matematikai tankönyvet írt és példatárakat állított össze. 1864-tõl az MTA tagja volt.

Gépészmérnök, egyetemi tanár
Pályájának kezdetén mérnökként dolgozott, majd a Budapesti Mûegyetem rektora, késõbb tudományos rektorhelyettese volt. Igazgatóként évekig irányította a Vasipari Kutató Intézet, majd a Fémipari Kutató Intézet munkáját. Tudományos tevékenysége során úttörõ jelentõségû anyagszerkezettani kutatásokat végzett. Nevéhez fûzõdött a modern fémipari és kohászati kutatások alapjainak megteremtése hazánkban. Legjelentõsebb eredményeit az anyagszerkezettan, az anyagvizsgálat és a hegesztések röntgenvizsgálata terén érte el. Kiemelkedõ munkásságát több állami és szakmai kitüntetéssel ismerték el. 1949-tõl az MTA tagja volt.

Fizikus, egyetemi tanár
Szülõhelye, ahol édesapja volt az iskola igazgató tanítója, a trianoni döntés után még éppen Magyarországon maradt. (Ma már a helyi honismereti egyesület viseli édesapja nevét.) Középiskolába a szegedi Klauzál Gábor (ma Radnóti Miklós) gimnáziumba járt, de nem itt érettségizett, mert az utolsó tanévben leventének sorozták be. Szovjet hadifogságba esett, ahonnan szívizomgyulladással került haza. Az egyetemet Budapesten kezdte el és Szegeden fejezte be, ahol Budó Ágoston mellett nõtte ki magát fizikus kutatóvá. Hozzá hasonlóan õ is lumineszcencia kutatással foglalkozott. Budó aspiránsaként érte el 1954-ben a kandidátusi, majd 1964-ben a doktori fokozatot. 1965-tõl lett a József Attila Tudományegyetem tanára, mesterének halála után pedig utóda a Kísérleti Fizikai Tanszék élén. A tanszéki optikai kutatásokat lézerfizikai alapkutatások irányába terelte, tanítványai (Bor Zsolt, majd Szabó Gábor) tették Szegedet a lézerkutatás egyik központjává Európában. (Dr. Radnai Gyula)

Német kémikus, Nobel-díjas
Matematikát és fizikát tanult Berlinben, majd Heidelbergben Bunsen mellett kémiát tanult. Berlinben doktorált 1858-ban. 1860-ban a berlini kereskedelmi akadémián tanított, majd a Strasbourg-i egyetemen lett professzor 1871-ben. 1875-ben a müncheni egyetemen lett a kémia professzora. Jelentõs eredményeket ért el a szerves kémia számos területén. Fontosak a húgysavszármazékokkal, poliacetilénekkel és az oxóniumsókkal kapcsolatos vizsgálatai, valamint a ftaleinszínezékek felfedezése. Õ fedezte fel a húgysav egyik származékát, a barbitursavat, a barbiturátokként ismert altató- és nyugtatószerek alapvegyületét. 1870-ben szintetizálta az indigót, ezzel megnyitotta az indigó ipari elõállításának lehetõségét. Az elméleti kémiában jelentõs a gyûrûs szénvegyületek, illetve a szénvegyületekben elõforduló hármas kötésekre adott magyarázata (Spannungstheorie). Ötvenedik születésnapján nemesi rangra emelték, 1905-ben kémiai Nobel-díjban részesült.

Német matematikus, matematikatörténész
A berlini egyetemen matematikát és fizikát tanult. Tanárai között voltak Kronecker, Kummer és Weierstrass, utóbbi volt rá a legnagyobb hatással. 1884-ben végezte el az egyetemet, majd 1886-ban matematika-fizika tanári képesítést is szerzett. A doktori fokozatot 1891-ben érte el. 1895-ben a königsbergi egyetemre hívták, Minkowski utódjául és javaslatára. 1897-tõl kezdve nyolc éven át a kieli egyetem professzora volt. Ezt követõen Hannoverben, majd a karlsruhei egyetemen tanított. 1912-tõl a heidelbergi egyetem második matematika tanszékének megszervezésével bízták meg. Eredményeit elsõsorban az analízis, mechanika és differenciálgeometria területén érte el. A matematika története területén az egyik legfontosabb Euler összes mûveinek kiadása volt. Az elsõ Bolyai-monográfia szerzõje. 1900-tól az MTA tagja.

Amerikai fizikus
A kaliforniai egyetemen, Berkeley-ben doktorált. A 30-as években a Stanford egyetemen tanított fizikát. 1944-ben csatlakozott a Manhattan projekthez, a Los Alamos-i laboratóriumban az elsõ kísérleti atomrobbantást elõkészítõ technikai munkák egyik részét irányította. 1945-ben, a háború után, mikor Robert Oppenheimer lemondott a laboratórium vezetésérõl, õ lett Oppenheimer utóda. 1970-ig volt a laboratórium igazgatója. Alapvetõ szerepet játszott a laboratórium fennmaradásában és további fejlõdésében. Vezetése alatt dolgozták ki az atombomba ipari elõállításának technológiáját, fejlesztették ki a hidrogénbombát, és végezték el az elsõ kísérleti robbantást. Teller Edével való ellentétei azonban arra vezettek, hogy Teller elhagyta Los Alamost, és a továbbiakban az általa kezdeményezett Lawrence Livermore Laboratory-ban folytatta munkáját. Los Alamosban több fegyverfajtát fejlesztettek ki, a laboratórium azonban az alapkutatásnak is fontos színhelye lett. Norris Bradbury számos magas kitüntetésben részesült.

Francia matematikus, fizikus, filozófus, író
Nem lehet egyértelmûen a kultúrtörténet egyik vagy másik fejezetébe besorolni, nagy jelentõségû fizikai és matematikai eredményei mellett igen fontos filozófiai, teológiai munkássága és irodalmi tevékenysége is. Pierre Fermat-val folytatott levelezésében a két matematikus lefektette a valószínûségszámítás alapelveit. Pascal az infinitezimális számítás egyik közvetlen elõfutára volt, õ építette az elsõ mechanikus számológépet. Õ volt a projektív geometria egyik megalapozója. Barométerrel végzett kísérletei a légnyomás mérésében voltak alapvetõ fontosságúak. Nevét viseli a matematikában a Pascal-háromszög, a kúpszeletekrõl kimondott Pascal-tétel, a hidrodinamikai Pascal-törvény. Róla nevezték el a nyomás egyik mértékegységét. Filozófiai és teológiai írásaiban a janzenizmus híve. Vitairatai nemegyszer a legeredetibb gondolkodású teológusok közt jelölik ki a helyét. Megsejtései odasorolják a korai pszichológusok körébe. Költõi és nyelvileg gazdag stílusa alapján a legkülönbözõbb világnézetû írók és költõk õt vallják a francia irodalmi stílus legnagyobb hatású mesterének.

Francia matematikus, csillagász
1780-tól Lalande tanítványa, majd 1783-tól asszisztense volt. Jelentõs munkát végzett a Nap, valamint a Jupiter, Szaturnusz és Uránusz bolygók pályaszámításában. 1792-tõl a Francia Tudományos Akadémia tagja, 1801-tõl titkára volt. Egyik vezetõje volt a méter mértékegység meghatározása céljából végzett második nagy fokmérésnek, melynek során a Párizson áthaladó meridián egy szakaszát nagy pontossággal mérték meg. 1804-tõl a párizsi obszervatórium igazgatója, és a Collège de France professzora volt. Jelentõs eredményeket ért el a gömbi trigonometriában. Többkötetes munkában foglalta össze a csillagászat történetét. Számos tudós társaság tagja volt, két ízben nyerte el a Francia Tudományos Akadémia nagydíját. Neve szerepel a hetvenkét francia tudós között az Eiffel-tornyon. Egy Hold-kráter és a 13962.sz. kisbolygó is viseli a nevét. (Bartha Lajos)

Amerikai csillagász, távcsõkészítõ
Eredetileg arcképfestõ és rézmetszõ volt, 40 éves kora körül kezdett csillagászati távcsövek készítésével foglalkozni. Céget alapított, saját csiszolású lencsék felhasználásával refraktor távcsövek építésére. Az általa épített távcsövek közül több is a maga idejében a világ legnagyobb refraktor távcsöve volt, így a Chicago-i egyetem 470 mm-es távcsöve, a 760 mm-es távcsõ, mely az oroszországi pulkovói obszervatórium számára épült (ez elpusztult Leningrád ostroma alatt). Az 1880-1888 között a Lick Obszervatórium számára épült távcsõ ma is a világ harmadik legnagyobb, az 1897-ben a Yerkes Obszervatórium számára épült 1020 mm (40 hüvelyk) távcsõ pedig ma is a világ legnagyobb refraktor távcsöve. Két fia, Alvan Graham Clark és George Bassett Clark társak voltak cégében. A távcsõépítés mellett jelentõs csillagászati megfigyelések is fûzõdnek nevükhöz. A Clark nevû holdkrátert az õ és fia, Alvan Graham Clark emlékére nevezték el.

Svéd-amerikai meteorológus
A Stockholmi Egyetemen matematikai fizikát tanult. Meteorológusi pályáját 1918-ban a Nyugat-norvégiai Bergenben levõ Idõjárási Hivatalban kezdte, Vilhelm Bjerknes norvég meteorológus irányításával. 1925-ben megszerezte doktori fokozatát a Stockholmi Egyetemen. Ezután az Egyesült Államokba ment, ahol a U.S. Wheather Bureau-nál helyezkedett el. 1928-tól a Massachusetts Institute of Technology (MIT) alkalmazta oktatóként. A 2. világháború után segített újraszervezni az Amerikai Meteorológiai Szolgálatot. 1941-ben a Chicagói Egyetem újonnan alakult Meteorológiai Osztályának elnöke lett. Itt hidrodinamikai kísérleteket folytatott, együttmûködve Neumann Jánossal. Chicagóban újraépítette a stockholmi kapcsolatait és megteremtette a kommunikációt a meteorológusok nemzetközi közösségében. A meteorológiai tudomány fejlõdéséhez a róla elnevezett Rossby-egyenlet megalkotásával is jelentõsen hozzájárult. Kimutatta, hogy az idõjárás változékonyságáért leginkább felelõs ciklonok és anticiklonok mozgását az úgynevezett hosszúhullámú rendszerek határozzák meg.

Fizika- és matematikatanár, feminista
1896-tól mennyiségtan és természettan elõadásokat hallgatott a budapesti tudományegyetemen. Õ volt elsõ magyar nõ, aki Magyarországon egyetemi bölcsészdiplomát szerzett. Diplomája megszerzése után Budapesten tanított. Sokat dolgozott a nõk érdekeinek érvényesítéséért, a gyermekvédelem hatékonyságáért. 1902-ben a Nõtisztviselõk Országos Egyesületének elnökségi tagja lett, 1904-ben Bédy-Schwimmer Rózsával megalapítják a Magyar Feministák Egyesületét, melynek egyik fõ célkitûzése a nõk választójogának kiharcolása. 1920-ban elmozdították állásából, ezután külföldön, nemzetközi nõmozgalmakban tevékenykedett.

Kémikus, egyetemi tanár
1945-ben szerzett vegyész diplomát a budapesti tudományegyetemen. A Budapesti Mûszaki Egyetem Kémiai Technológiai Tanszékének címzetes docense volt. 1946-ban a Vacuum Oil Company almásfüzitõi gyárában laboratóriumvezetõként ásványolaj finomítással foglalkozott. 1947-1949-ig Pesten, a Lardoline gyár kutatómérnöke. 1949-1964-ig a Magyar Ásványolaj- és Földgázkísérleti Intézetben (MÁFKI) kezdetben osztályvezetõ-helyettes, majd 1958-ban a kenõolaj osztály vezetõje lett. 1964-ben a Nehézipari Minisztérium fejlesztési fõmérnökévé nevezték ki. 1968-ban a Nagynyomású Kísérleti Intézet, késõbb a Magyar Szénhidrogénipari Kutató-Fejlesztõ Intézet alkalmazástechnikai fõosztályának vezetõje, 1983-tól haláláig az intézet tudományos tanácsadója volt. Széleskörû tudományszervezõi és egyesületi munkásságán túl igen jelentõs szakirodalmi tevékenységet fejtett ki, különösen a gépzsírok és az átmeneti korróziógátló anyagok, valamint a tribológia kutatása terén. Több kitüntetést kapott, többek között Than Károly és Pfeifer Ignác emlékérmet.

Skót fizikus
Tanulmányait a glasgow-i egyetemen végezte 1849-ben. Elvégezte a teológiát is, de nem lett pap, hanem 1857-tõl matematikát tanított ugyanott, a Free Church Training College for Teachers intézetében, nyugdíjba vonulásáig. Nevét viseli az az effektus, melynél elektromos térben a folyadékok és a gázok kettõsen törõvé válnak. (Kerr-effektus).

Francia matematikus
Párizsban tanított matematikát. Több kézikönyvet írt a geometria és a matematikai analízis tárgykörébõl. Fõ szakterülete az analízis volt. Charles Hermite-tel és Henri Poincaréval együtt kiadta Laguerre összegyûjtött munkáit. Nevéhez fûzõdik a komplex függvényekre vonatkozó Rouché tétel.

Svéd matematikus
Jómódú, mûvelt kereskedõ-családból származott, akik gyerekeiknek is magas színvonalú képzést szántak. 1885-ben beiratkozott Stockholmban a Royal Technological Institute-ba (KTH). Egy év után az Uppsalai Egyetemre iratkozott át. Doktori disszertációjának kidolgozását Mittag-Leffler irányítása mellett végezte, aki az újonnan megalakult Stockholmi Egyetem Matematikai Tanszékének volt az elsõ tanszékvezetõje. 1893-ban szerezte meg Ph.D., 1898-ban doktori fokozatát az Uppsalai Egyetemen. Dolgozott a Svéd Állami Biztosító Társaságnál, több kormányzati bizottság munkájában részt vett. Mintegy 1900 tudományos dolgozatot publikált. Miután doktori címét elnyerte, egész pályafutása alatt a stockholmi egyetemen tanított, 1906-tól kezdve mint a mechanika és matematikai fizika tanszék vezetõje. Õ alapozta meg az integrálegyenletek modern elméletét. Több magas kitüntetésben részesült.

Holland fizikus, zenetudós
Jáva szigetén született, 7 éves korában jött szüleivel vissza Hollandiába. Delftben szerzett bányamérnöki diplomát, utána Leidenben doktorált Hendrik Lorentz témavezetésével fizikából 1913-ban. Einstein, Rutherford majd William Bragg tanácsait meghallgatva képezte tovább magát, így az elsõ világháború alatt már õ maga is oktathatott Leidenben az egyetemen. A háború után visszatért Delftbe, ahol gimnáziumban és az ottani mûegyetemen is vállalt állást, de végül a Leideni Egyetemen kapott professzori kinevezést és itt mûködött csaknem három évtizeden át. Elméleti fizikai kutatásai során jutott el a nemegyensúlyi folyamatok tárgyalásánál azóta is sokat emlegetett "Fokker-Planck egyenlethez". Közben szerkesztett egy holland fizikai folyóiratot és múzeumigazgató lett a Leidentõl nem messze fekvõ Haarlemben. Széleskörû érdeklõdését kielégítendõ mélyedt el a második világháború elején Hollandiában megjelent "Huygens összes mûvei" huszadik kötetében, és itt talált rá Huygens zeneelméletére, a 31 fokú skálára. Az egyetem nem mûködhetett a német megszállás alatt, õ pedig teljesen elmerült ebben a zenei elméleti irányzatban. A háború után már nem is tért vissza a fizikához, hanem igyekezett a 31 fokú hangrendet népszerûsíteni, elterjeszteni az egész zenei világban. Haarlemben a múzeumban ma is õrzik az erre épített, általa tervezett "Fokker orgonát". (Dr. Radnai Gyula)

Fizikus, egyetemi docens
1944-ben a budapesti tudományegyetemen fizika-kémia szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett. 1957-1959-ig gimnáziumi tanár. 1959-ben a BME fizikai-kémiai tanszékén adjunktus, majd docens volt. Tudományos munkáját egyetemi évei alatt kezdte, elektrokémiával, azon belül a fémleválás problémájával foglalkozott. A Mûszaki Egyetem Fizikai Intézetében az irreverzibilis termodinamika területén végzett kutatásokat. Az elektrokémiai transzportfolyamatok termodinamikájával, késõbb az elektrokinetikus jelenségek és a reológiai folyamatok termodinamikájával foglalkozott.

Belga matematikus
Katonatiszt volt, a belga katonai akadémián matematikát oktatott. Bolyai és Lobacsevszkij eredményeinek ismerete nélkül kezdett az Euklidész V. posztulátumával kapcsolatos problémákkal foglalkozni. Csak késõbb ismerte meg Lobacsevszkij munkáit. Elsõként dolgozta ki a nem-euklideszi mechanika alapjait. Eredményeinek elismeréseképpen a belga Tudományos Akadémia tagjai közé választotta.

Amerikai fizikai kémikus, Nobel-díjas
A Columbia Egyetemen végzett kohómérnöki tanulmányok után Németországban, a Göttingeni Egyetemen Walter H. Nernst mellett dolgozott, és ott szerzett Ph. D. fokozatot 1906-ban. Az Egyesült Államokban 1906-tól 1950-ig a General Electric Company kutatója volt. Vizsgálta az elektromos kisüléseket gázokban, az elektronkibocsátást, és tanulmányozta a volfram magas hõmérsékletû felületi kémiáját, amivel komoly mértékben meghosszabbította a volframszálas izzólámpák élettartamát. Légszivattyút, a rádióadókban alkalmazott nagy légritkítású elektroncsöveket fejlesztett ki, atomi hidrogént égetõ hegesztõpisztolyt szerkesztett, amellyel 3000 oC-nál magasabb hõmérsékleteket lehetett elõállítani. Gilbert N. Lewistõl függetlenül az atomok szerkezetét és a kémiai kötések kialakulását leíró elméleteket dolgozott ki, bevezette a kovalencia kifejezést. Munkatársaival 1946-ban a mesterséges esõkeltés lehetõségeit kutatta. A szilárd anyagok és folyadékok felszínének molekuláris rétegeit tanulmányozva új területeket tárt fel a kolloidok kutatásában és a biokémiában; eredményeiért 1932-ben elnyerte a kémiai Nobel-díjat.

Bányamérnök, bányászati akadémiai tanár
A selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémia professzora, tanszékvezetõje, 1876-1892 között - hatszori újraválasztással - igazgatója. 1892-ben az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület (OMBKE) egyik alapítója, majd alelnöke. Tanártársával Schenek Istvánnal nagy teljesítõképességû világítógáz-fejlesztõ készüléket és akkumulátort (Farbaky-Schenek-féle akkumulátor, 1885) talált fel. Jelentõs szerepe volt a magyar bányászati szaknyelv kialakításában. Több bányászati, kémiai és kohászati szabadalma ismeretes.

Orvos, biokémikus, egyetemi tanár
Bécsben és Pesten végzett orvosi tanulmányokat, 1867-ben szerzett orvosi oklevelet. 1869-tõl gyakornok a pesti belgyógyászati klinikán, közben Tübingenben Hoppe-Seyler laboratóriumában foglalkozott az élet- és kórvegytan elméleti és gyakorlati kérdéseivel. 1871-ben magántanár az élet- és kórvegytanból, 1872-ben Kolozsvárott, 1874-tõl Budapesten tanár. Legfontosabb kutatása a fehérjék általános kémiája, a peptonok, valamint a vérmegalvadás kérdése. Szõlészeti és borászati kérdésekkel is foglalkozott. 1880-tól az MTA tagja.

Biológus, egyetemi tanár
1931 és 1983 között a Pázmány Péter Tudományegyetem munkatársa. 1966-ban nyerte el az egyetemi tanári címet, két évvel késõbb lett az állatrendszertani tanszék vezetõje. 1973-tõl az MTA talajzoológiai tanszéki kutatócsoportjának vezetõje, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 1959-tõl több rádiós és televíziós sorozat szerzõje, tanácsadója, e munkájához fûzõdõen 28 tengerentúli expedícióban vett részt. Kutatási területe a trópusi õserdõk nagyrészt ismeretlen talajfaunája volt Dél-Amerikában, elsõsorban az Andok és Amazónia területén. 2001-tõl a Corvin-lánc birtokosa.

Finn kémikus, pszichológus, ásványkutató
15 évesen matematikát kezdett tanulni az Åbo Akadémián, hamarosan átváltott a kémiára. 1779-ben az Uppsala Egyetemen tanult Torbern Bergman keze alatt. 1797-ben az Åbo Akadémia kémiaprofesszora lett. Õ volt az egyik elsõ kémikus, aki laboratóriumot adott diákoknak kísérletezés céljára. Még azt is engedte nekik, hogy az õ magánlaboratóriumát is használják. Gadolin írta az elsõ flogiszton-elmélet-ellenes kémiakönyvet a skandináv országokban. Az ytterbit nevû ásványt analizálva felfedezte az ittriumot, elindítva ezzel a ritka föld-fémek felfedezését. Általános és fizikai kémiai problémákkal is foglalkozott, az ón oxidációs állapotaival, a diszproporcionálódási reakciókkal. A finnországi kémiát európai színvonalra emelte. Tiszteletére Lecoq de Boisbaudran az általa felfedezett egyik lantanoidát gadoliniumnak nevezte el.

Amerikai fizikus, kémikus
A Yale Universityn szerzett diplomát, és ott tanított 1879-tõl 1900-ig. Radioaktivitással, radioaktív bomlási sorok felderítésével foglalkozott; alátámasztotta, hogy a rádium az urán bomlásterméke; felfedezte az ióniumot, a tórium természetes radioaktív izotópját (bár akkor még nem ismerték az izotópokat, de Boltwood munkája segítette a felfedezésüket); kimutatta, hogy a régi kõzetek több ólmot tartalmaznak, mintha az ólom csak az évek során halmozódott volna fel bennük. Ez a megállapítás vezetett - az ólom/urán arány mérése alapján - a kõzetek radioaktív kormeghatározásához. Róla nevezték el a boltwoodit ásványt.

Francia elméleti fizikus, Nobel-díjas
Francia arisztokrata családban született. Bátyja, Maurice de Broglie irányította érdeklõdését a fizika felé, míg azonban bátyja elsõsorban kísérleti fizikus volt, Louis de Broglie mindvégig az elméleti fizika területén alkotott. 1924-ben doktori disszertációjában fektette le az anyag kettõs természetére, részecske- és hullámtermészetére vonatkozó elméletét. Az elmélet 1927-ben nyert igazolást, amikor Davisson és Germer, valamint George Thomson kísérletileg kimutatták az elektronok szóródásakor fellépõ interferenciajelenségeket, és az elmélet által megjósolt értékeket kapták. 1929-ben megkapta a fizikai Nobel-díjat. Erwin Schrödinger de Broglie elméletére alapozva dolgozta ki a hullámmechanikát. De Broglie 1928-tól a Sorbonne-on az elméleti fizika professzora volt. 1944-ben a Francia Akadémia tagjává választották. Számos más díjban és kitüntetésben részesült. 1960-ban, bátyja halálakor örökölte a hercegi címet.

Angol fizikus, középiskolai és egyetemi fizikatanár
Cambridge-ben, a Trinity College hallgatójaként diplomázott kiváló eredménnyel. Itt, a Cavendish Laboratóriumban kezdte kutató fizikusi pályáját, melyet nemsokára kutató tanári pályára cserélt fel Angliában, majd az Egyesült Államokban. 1942-tõl tanított és kutatott Princetonban az egyetemen, ahonnan 1971-ben ment nyugdíjba. Közben 1957-tõl kezdve részt vett a PSSC (Physical Science Study Committee) munkájában, majd a Nuffield projekt 11-16 éves tanulók számára készülõ fizika programjának kidolgozását irányította. Mindkét helyen a fizikaoktatás megújításának kiváló szakértõjeként tisztelték. Leghíresebb könyve az 1960-ban megjelent "Physics for the Inquiring Mind" (Fizika a kutató elme számára). Nyugdíjas professzorként több alkalommal is járt Magyarországon, rendszeresen részt vett a Marx György által szervezett fizikaoktatási konferenciákon. Izgalmas és mindig a lényegre tapintó elõadásai alapján született cikkeit a Fizikai Szemle közölte. (Dr. Radnai Gyula)

Svéd orvos, biokémikus, Nobel-díjas
Tanulmányait a stockholmi Karolinska Intézetben végezte, 1930-ban doktorált. Gyermekbénulása miatt gyakorló orvosi pályára nem tudott menni, életét a biokémia alapkutatásoknak szentelte. Már orvostanhallgató korában felfedezte a vér egyik lipoprotein alkotórészét, aminek jelentõségét csak késõbb ismerték fel. 1932-1933-ban az uppsalai egyetem biokémiai intézetében kutatta az izomfehérje élettani tulajdonságait. Leírta a myoglobin fõ jellemzõit, jelentõségét és az oxigénnel kapcsolatos reakcióit. Az õ vizsgálatai alapozták meg az 1950-ben Nobel-díjjal kitüntetett E.C. Kendall munkásságát is. 1933-tól O.H. Warburg mellett dolgozott Berlinben. Fõ kutatási területe az oxidációs enzimek vizsgálata volt. 1935-tõl kezdve számos oxidációs enzimmel dolgozott, s 1937-ben a stockholmi Karolinska Intézet igazgatója lett. Munkásságáért 1955-ben orvosi Nobel-díjat kapott.

Fizika- és matematikatanár, tankönyvíró
Matematika-fizika szakos tanári diplomáját a budapesti tudományegyetemen szerezte, utána egy évig az ógyallai csillagvizsgálóban dolgozott. Tanári pályáját a székesfehérvári fõreáliskolában kezdte, majd 1896-ban a gyõri fõreálba ment át, Arany Dániel helyére. Itt írta meg két kötetes középiskolai fizika tankönyvét, melyet utána széleskörûen használtak az egész országban. A felnõttek számára közmûvelõdési elõadásokat tartott. A Philantrópia szabadkõmûves páholy tagjaként javasolta s aktívan közremûködött egy diákkollégium létrehozásában, mely végül 1910-ben nyílt meg Gyõrött. Korai halála akadályozta meg abban, hogy ezt a diákotthont két évnél tovább vezesse. Piciny gyerekeket hagyott hátra, közülük az egyik volt Kovács Margit, a késõbbi híres kerámiamûvész. (Dr. Radnai Gyula)

Dán fizikus, kémikus
1806-ban lett a koppenhágai egyetem professzora, kezdetben az elektromos áram vizsgálatával és akusztikai kutatásokkal foglalkozott. Felfedezte, hogy a vezetékben folyó áram eltéríti a mágnesezett iránytût. Hamar felismerték a jelenség fontosságát, ami ösztönzõen hatott az elektromágneses elmélet kidolgozására. Ørsted 1820-ban fedezte fel a piperint, a paprika egyik csípõs összetevõjét, 1825-ben fém alumíniumot készített. 1824-ben társaságot alapított a tudományos ismereteknek a nagyközönség körében való terjesztésére. Ez a társaság ítéli oda 1908 óta az Ørsted-érmet a kiemelkedõen eredményes dán fizikusoknak. 1932-ben oersted-nek nevezték el a H mágneses térerõsség (gerjesztés) CGS rendszerbeli mértékegységét.

Francia matematikus
1861-ben az École Polytechnique, késõbb az École Normale Supérieure hallgatója. Tanulmányozta Lamé, Dupin és Bonnet munkásságát a felületek ortogonális rendszerei témakörben, és általánosította Kummer eredményeit, létrehozva egy rendszert, melyet egyetlen egyenlet definiált. 1866-67-ben a Collège de France-ban, 1867 és 1872 között abban a híres középiskolában tanított, ahová Galois is járt annak idején. 1872-1882-ig az École Normale Supérieure-ben oktatott. 1873 és 1878 között a Sorbonne-on Liouville, majd 1878-tól a felsõbb geometria tanszéken Chasles helyettese, akinek 1880-ban bekövetkezett halála után a tanszék vezetõje lett egészen haláláig. 1889-1903-ig a Természettudományi Kar dékánja. Fontos eredményeket ért el a differenciálgeometria, és az analízis terén. A Darboux-integrált a másodrendû differenciálegyenletekrõl írt munkájában vezette be 1870-ben. Több mint 100 tudományos egyesület választotta tagjául, a londoni Royal Society is 1902-ben, 1916-ban a Royal Society Sylvester érdemérmét nyerte el. 1884-ben a francia Tudományos Akadémia tagja lett, majd ennek titkára 1900-tól. 1902-tõl az MTA tagja.

Fizika- és matematikatanár
Egyetemi tanulmányait részint a kolozsvári, részint a budapesti egyetemeken végezte. 1878-ban került a nagybecskereki kegyesrendi fõgimnáziumba, ötévi tartózkodás után visszatért Erdélybe, és a Kolozsvári Református Kollégiumban természettant, mennyiségtant és csillagászatot tanított, emellett a természettani múzeum õre, és az elöljárósági és tanári gyûlések jegyzõje volt. Az elsõ magyar nyelvû spektroszkópiakönyv szerzõje.

Mérnök, geológus, geodéta
A budapesti mûegyetemen 1928-ban általános mérnöki, a Tudományegyetemen 1929-ben geológusi oklevelet szerzett. Kutatómunkája sikeres volt, az idõ teltével egyre több esetben az utólagos feltárások igazolták a megállapításait. Mûveinek jelentõs része ma is forrásként szolgál. A szakirodalmi munkásságát bemutató bibliográfiai összesítésben 694 mûvet ismertetnek. Ezek legnagyobb részében a földmérési-térképészeti technológiákkal és szakmatörténeti eseményekkel foglalkozik, de vannak közte az õstörténettel, földtannal, a vízgazdálkodással kapcsolatos tanulmányok is.

Orosz fizikus
V. N. Gribov 1954-ben lett a Leningrádi Fizikai - Technikai Intézet munkatársa, ahol 62-tõl 80-ig az Elméleti Fizikai Osztály vezetõje volt. 1980-tól a moszkvai Fizikai Problémák Intézetében (Landau Intézet) vezeti a Részecske Fizikai Osztályt, ezzel párhuzamosan 81-tõl a KFKI - Részecske és Magfizikai Kutató Intézet Elméleti Fizikai Fõosztályának tudományos tanácsadója. 1972-tõl az Orosz Tudományos Akadémia levelezõ tagja. 73-ban az American Academy of Arts and Sciences, 93-ban a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választották. A 70-es évek közepéig Gribovot csak ritkán engedték külföldre, így sok neves amerikai és európai fizikus, többek között J. Bjorken, S. Drell, D. Amati, G. Veneziano kereste fel õt többször is megvitatni a részecskefizika aktuális problémáit. Az utazási korlátozás megszûnte után Gribov számos vendégkutatói meghívásnak tett eleget neves kutatóközpontokban (többek között CERN, Orsay, Cambridge Európában, és Princeton, MIT, SLAC az USA-ban). Lev Davidovics Landau meghívására Gribov az 50-es évek végétõl kezdõdõen rendszeres résztvevõje volt a Moszkvában hetenként egyszer tartott Landau szemináriumoknak. Így alakult ki szoros szakmai kapcsolata Landauval és I. J. Pomerancsukkal. Hármuk felfogásban közös az elméleti fizika egységes képbe foglalásának igénye. Az elméleti részecskefizika és a kvantumtérelmélet területén Gribov nevéhez fûzõdnek, egyebek mellett, az alábbi munkák: a Gribov féle Regge kalkulus, a neutrínó oszcilláció létének megjóslása (B. Pontecorvoval közös munka), a Gribov - Lipatov egyenlet, a nagyenergiájú részecske kölcsönhatások tér - idõ szerkezetének felépítése. A 80-as 90-es években Gribov a kvarkbezárás elméletének megalkotásán dolgozott. Ez a munkája befejezetlen maradt. A tárgykörrel kapcsolatos cikkei és elõadásai megtalálhatók a "The Gribov Theory of Quark Confinement" (World Scientific 2001), és a "V. N. Gribov: Gauge Theories and Quark Confinement" (Phasis kiadó, Moszkva, 2002) gyûjteményes kötetekben. (Frenkel Andor)

Svájci születésû francia amatõr matematikus
Párizsban könyvkereskedõ volt. Nem folytatott matematikai tanulmányokat, csupán magánérdeklõdésbõl foglalkozott matematikával. 1806-ban publikálta a komplex számok grafikus ábrázolására vonatkozó elgondolását, nem tudva arról, hogy ezt elõzõleg már Caspar Wessel dán földmérõ is javasolta. Róla nevezték el a komplex számok számsíkon való ábrázolását Argand-diagramnak.

Német csillagász
A berlini egyetemen tanult. Még diákként Johann Gottfried Galle mellett részt vett a Neptunusz megfigyelését célzó észlelésekben. Együtt észlelték elsõként a bolygót 1846-ban, a Le Verrier által kiszámított pályaadatok alapján. Késõbb a lipcsei obszervatóriumban folytatott észleléseket, felfedezte a róla elnevezett 6P/d'Arrest üstököst. Foglalkozott az aszteroidok és a ködök észlelésével is. Az üstökösön kívül egy holdkráter és egy aszteroid is viseli a nevét. (Bartha Lajos)

Német csillagász
Drezdában és Lipcsében tanult. 1865-ben szülõvárosának csillagvizsgálójában dolgozott, ahol késõbb obszervátor lett. 1870-ben a Kiel melletti bothkampi magán csillagvizsgálójába ment, asztrofizikai megfigyeléseket folytatott. 1874-ben az építendõ potsdami asztrofizikai obszervatóriumhoz elsõ obszervátornak és vezetõnek hívták meg, 1882-ben az intézet igazgatójává nevezték ki. A csillagászati spektroszkópia úttörõje. Konkoly Thege Miklós szoros kapcsolatban volt vele. Számos nagyobb mûve és értekezése a both kampi és potsdami obszorvatóriumok kiadványaiban, az Astron. Nachrichtenben és akadémiai kiadványok alakjában jelentek meg.

Német biokémikus, Nobel-díjas
A müncheni egyetemen, Adolf von Baeyernél hallgatott kémiát, 1888-ban doktori fokozatot szerzett, majd a kieli, a tübingeni, a berlini, a boroszlói és a würtzburgi egyetemen volt professzor. Az erjedéssel kapcsolatos kitartó kutatásai során, 1896-ban és 1897-ben fontos felfedezéseket tett. A berlini egyetemen elnyert agrártudományi professzori állása lehetõvé tette, hogy folytassa biokémiai kutatásait. 1907-ben kémiai Nobel-díjat kapott annak bizonyításáért, hogy a szénhidrátok erjedését nem maga az élesztõsejt, hanem az élesztõben lévõ különbözõ enzimek okozzák. Buchner õrnagyként szolgált a német hadseregben, az 1. világháborúban esett el.

Német vegyész, Nobel-díjas
A müncheni egyetemen szerzett doktorátust a kokain szerkezetének vizsgálatával 1894-ben. Adolf von Baeyer asszisztenseként Münchenben folytatta az alkaloidok szerkezetének kutatását, és számos alkaloidot elõ is állított. 1905-ben Zürichben kapott professzori állást. Itt kezdte el a klorofill vizsgálatát. A berlini egyetem kémiaprofesszora és a berlini Kaiser Wilhelm intézet igazgatója volt 1912-1916-ig. 1913-ban fedezte fel a zöld levélfesték vegyületét, a klorofillt. Kimutatta, hogy a klorofill molekulaszerkezete azonos a vér vörös színét biztosító hemoglobinnal, a különbség mindössze annyi, hogy a hemoglobin közepén vasatom, míg a klorofill közepén magnéziumatom található. Zechmeister László tanulmányait Richard Willstätter mellett folytatta. A klorofill és más növényi színezékek szerkezetének tanulmányozásáért 1915-ben kémiai Nobel-díjjal tüntették ki. 1916-ban Willstätter váltotta fel Baeyert Münchenben. Az 1920-as években az enzimreakciók mechanizmusát vizsgálta. Zsidó származása miatt - az antiszemita nyomás elleni tiltakozásként - 1924-ben lemondott müncheni állásáról. Magánemberként folytatta munkáját elõször Münchenben, majd 1939-tõl Svájcban.

Lengyel matematikus
A krakkói egyetemen végzett, majd 1911-tõl 1924-ig középiskolában tanított. 1924-ben doktorált a varsói egyetemen, ezután rövid ideig a krakkói egyetemen, majd a varsói egyetemen tanított. A 2. világháború idején bujkálnia kellett a német megszállók elõl. 1945-ben visszatérhetett az oktatáshoz és a krakkói mûszaki egyetem tanára lett. 1948-ban a politikai helyzet miatt feleségével együtt elhagyta Lengyelországot, az Egyesült Államokban, az Ohio állambeli Kenyon College-ben kapott professzori állást. 1966-ben történt nyugdíjba vonulása után Utica-ban élt, kutatómunkáját folytatva. Legfontosabb eredményeit a mértékelmélet, a funkcionálanalízis és a kvantummechanika matematikai alapjainak területén érte el. Nevéhez számos tétel és fogalom fûzõdik, legfontosabb a Radon-Nikodym tétel.

Olasz születésû amerikai biológus, Nobel-díjas
1935-ben szerzett diplomát a Torinói Egyetemen, s a radiológiára szakosodott. 1938-ban Franciaországba menekült, a párizsi Pasteur Intézetben kitanulta a fágkutatás módszereit, majd 1940-ben az Egyesült Államokba utazott. Nem sokkal megérkezése után találkozott össze Delbrückkel, és az õ révén került be az American Phage Group tagjai közé. Luria és Delbrück együttmûködve az ún. fluktuációs teszttel megmutatta, hogy a baktériumoknak a bakteriofágokkal szemben való rezisztenciája véletlen mutációktól függ. 1945-ben Hershey és Luria az ilyen bakteriális mutánsok mellett a spontán fágmutációk létezését is bebizonyították. Luria 1964-ben a Massachusetts Institute of Technology Sedgwick professzora lett. 1974-ben kinevezték a MIT-n mûködõ Rákkutató Központ igazgatójává. 1947-81 California Institute of Technology, ill. 1969-ben Max Delbrückkel és Alfred Day Hersheyvel megosztva orvosi-élettani Nobel-díjat kapott a vírusok replikációs mechanizmusának és genetikai szerkezetének kutatásában elért eredményeiért.

Gépészmérnök, egyetemi tanár
A budapesti mûegyetemen szerzett 1934-ben gépészmérnöki oklevelet. 1953-1974-ig a Híradástechnikai Ipari Kutató Intézetben dolgozott. Kezdetben laboratóriumvezetõ, majd tudományos fõosztályvezetõ, 1971-tõl az Intézet Tudományos Tanácsának vezetõje. Emellett 1959-tõl oktatott a Budapesti Mûszaki Egyetemen. 1970-tõl c. egyetemi tanár. A Karl-Marx-Stadt-i mûszaki egyetemen vendégprofesszorként adott elõ 1970-1977-ig. Számos új elektroncsõ konstrukcióját és technológiáját dolgozta ki. Több szabadalma született az elektronikai alkatrészekkel kapcsolatban.

Osztrák fizikus, Nobel-díjas
A zürichi, berlini, majd a grazi egyetemen volt professzor. 1938-ban, Ausztria Németországhoz való csatlakozása után elhagyni kényszerült a grazi egyetemet. 1940-tõl 1956-ig Eamon de Valera elnök meghívására a Dublin Institute for Advanced Studies professzora volt. Zürichi évei alatt megalkotta a kvantummechanika alapegyenletét, a róla elnevezett Schrödinger-féle hullámegyenletet és megmutatta, hogy az helyes energia-sajátértékeket ad a hidrogénszerû atomok esetén. Ugyancsak megmutatta, hogy a kétféle tárgyalásmód, nevezetesen a Heisenberg-féle mátrixmechanika és az általa felírt hullámegyenlet megközelítései egymással egyenértékûek. Paul Dirac-kal megosztva kapta meg 1933-ban a Nobel-díjat. Késõbb biofizikával is foglalkozott. "Mi az élet?" címû könyve, amelyben a biológiai problémák kvantumelméleti vonatkozásaival foglalkozik, nagy hatással volt számos neves biológusra. Élete utolsó éveiben filozófiai-világnézeti kérdésekrõl írt, nézeteire a hindu filozófia egyik fõ ága, a Vedanta gyakorolt befolyást, de megjelent verseskötete is.

Orosz születésû amerikai csillagász
Az észt eredetû Struve csillagász-dinasztia tagja. 1920-ban elhagyta szülõföldjét, 1921-ben az Egyesült Államokba emigrált, ahol 1927-ben állampolgárságot kapott. A Yerkes Obszervatórium munkatársa, 1932-tõl igazgatója, a Kalifornia Egyetem professzora 1950-ig. A texasi McDonald Obszervatórium, majd a Green Bank Nemzeti Rádiócsillagászati Intézet alapítója (1962). Kimutatta az ionizált hidrogén-felhõk jelenlétét a csillagok közti térben (1938), majd ezeknek, a felhõknek sûrûsödését a Tejútrendszer síkja felé (H-II. tartomány). Részletes spektroszkópiai vizsgálatokat végzett szoros csillagpárokról, kimutatta az azok közti anyagáramlást (1955). Nagy számú ismeretterjesztõ cikket írt, amelyek mai is értékes tájékoztatók; több kitûnõ tankönyve és kézikönyve jelent meg. (Bartha Lajos)

Bencés természetrajztanár, botanikus, entomológus
A Pannonhalmi Szt. Benedek Rend Kõszegi Katolikus Ferenc József Gimnáziumában 1857-tõl tanított, ahol jelentõs természetrajzi gyûjteményeket hozott létre. A Kõszegi-hegység botanikai kutatásának elsõ ismertetõje, aki kapcsolatot ápolt kora híres botanikusával, Borbás Vincével. A Kõszeg környékén gyûjtött állatfajok elsõ hiteles közlõje, fõként a rovarok jó ismerõje volt. Mûködése serkentõleg hatott a térség további természetrajzi kutatására.

Ázsia-utazó, állattani, néprajzi gyûjtõ
Földbirtokos, jogi végzettsége mellett fiatalon az állattan, fõleg a madártan érdekelte, majd földrajzzal és néprajzzal foglalkozott. 1897-ben a Román Dobrudzsa és a Duna-delta területén értékes madár-gyûjtõ munkát végzett. Két tudományos kutatóutat tett Közép-Ázsiába (1900 a Közép-Tien-sanhoz és az Isszik-Kul tóhoz, S. Traunfels zoológussal, 1906-ban H. Archer és Prinz Gyula társaságában a Tien-san hegyláncolathoz). Elsõ útja során nagyon fontos néprajzi adatgyûjtés mellett 20 000-nél több állatot gyûjtött. Legjelentõsebbnek azonban a gleccserek és jég-kialakította felszíni formák leírását tartják. Második útján Észak-Kína földrajzi, földtani, éghajlati és néprajzi feltárását értékelik nagyra. (Ebben a munkában a fiatal Prinz Gyulának is nagy érdemei vannak.) A 20. sz. elejének egyik legeredményesebb Ázsia-kutatója. (Bartha Lajos)

Matematika-fizika szakos tanár
Szülõvárosa református kollégiumából a Kossuth Lajos Tudományegyetemre került; 1956-ban szerzett matematika-fizika szakos tanári diplomát. Visszatért a kollégium gyakorló iskolájába tanítani, majd miután 1963-ban Sopronba költözött, az ottani Berzsenyi Gimnáziumban tanított. Marx György szerint "Sopront tette a hazai fizikus tehetséggondozás fellegvárává". Rendkívüli intenzitással szervezte a különféle középiskolai fizikai versenyeket; létrehozta a Vermes Miklós Országos Fizikus Tehetségápoló és Kutató Alapítványt (1992). Kiérdemelte - sok más kitüntetése mellett - a Rátz Tanár Úr-életmûdíjat (2002). (Hujter Mihály)

Angol orvos, fiziológus
Európai tanulmányútja után Nottinghamben, majd Londonban folytatott orvosi gyakorlatot. Sokat foglalkozott állatkísérletekkel, és a kísérletezés módszertanával. Állást foglalt az orvosi gyakorlatban akkor elterjedten alkalmazott érvágás ellen. Vízbõl mentettek újraélesztésére, lélegeztetésére módszert javasolt, melyet róla neveztek el. Legfontosabb eredménye a reflexfolyamatok mechanizmusának feltárása. Kimutatta, hogy a reflexek az akarattól függetlenül, a gerincvelõhöz kapcsolódó reflexívek útján zajlanak le. Nézeteit Angliában elõször elutasították, európai elfogadásuk után azonban Angliában is elismerték.

Dél-afrikai születésû amerikai víruskutató, Nobel-díjas
Pretoriában nevelkedett, a fokvárosi orvosi egyetemen folytatta tanulmányait, s 1922-ben szerzett orvosi diplomát. Tanult a londoni Trópusi Intézetben, majd 1922-tõl az USA-ban dolgozott, a Harward egyetem bostoni intézetében. 1930-tól a Rockefeller Intézet nemzetközi egészségügyi osztályára került, ahol végül a víruskutató laboratórium igazgatója lett. 1964-tõl a Yale egyetem mikrobiológia- és járványtanprofesszora. Sárgalázzal kapcsolatos kutatásait 1920-ban kezdte el. Az 1951. évi orvosi Nobel-díjat a sárgaláz kutatásáért és szérummal történõ gyógyításáért kapta. Ez a vírus okozta kór azóta gyakorlatilag eltûnt.

Vegyészmérnök
A mûegyetemen szerzett oklevelet, 1914-1918-ig tanársegéd a kémiai technológiai tanszéken, majd 1920-ig az Országos Központi Árvizsgáló Bizottság vegyészeti osztályának vezetõje. 1933-ban a budapesti mûegyetem mûszaki doktora. 1945-1946-ban a Péti Nitrogénmûvek RT. vezérigazgatója, majd 1954-ben történt nyugdíjazásáig a Bányászati Kutató Intézet munkatársa. Úttörõ munkát végzett a hazai nyersanyagok tûzállóanyag-ipari, valamint szénfeldolgozási hasznosítására. Nagy szerepe volt a sárospataki kaolin-elõfordulás hasznosításában, valamint a várpalotai szénbázisú nitrogénmûtrágya-gyártás megvalósításában.

Vegyész, talajkémikus
Diplomáját a Debreceni Egyetemen szerezte. Debrecen, Moszkva, majd Szarvas után Budapestre került, ahol az MTA Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézet igazgatóhelyettese, majd 1959-1980 között igazgatója. Szigorú követelményeivel és elvárásaival kitûnõ kutatógárdát gyûjtött és tartott meg; korát megelõzõen "nyitott" a világ felé. Életmûve, fõ kutatási területe a szikes talajok megismeréséhez, osztályozásához, térképezéséhez kapcsolódik. A szikesek osztályozásában a legjelentõsebb hazai és nemzetközi kutatók egyike volt, aki az európai szikesek térképezését is koordinálta. Feleségével, kutatótársával, Darab Katalinnal megalkották a "másodlagos szikesedés" elméletét. Nevéhez fûzõdik a szikes talajok korszerû osztályozási rendszerének kidolgozása. A Nemzetközi Talajtani Társaság Szikes Albizottságának elnökeként, ill. ugyanezen szervezet fõtitkár helyetteseként is öregbítette a hazai talajtani kutatás jó hírét. (Szabóné Kele Gabriella)

Kémikus, egyetemi tanár
1955-ben vegyészi oklevelet szerzett a Szegedi Egyetem Természettudományi Karán. Kutatói pályáját a Szegedi Egyetemen kezdte. A kandidátusi fokozatot 1965-ben, a tudományok doktora fokozatot 1978-ban szerezte meg. Szegedrõl 1979-ben távozott Budapestre, ahol munkásságát az MTA Központi Kémiai Kutató Intézetében folytatta osztályvezetõi beosztásban. Legfontosabb kutatási területei: gázreakciók kinetikája, gyökreakciók kinetikája és mechanizmusa, gyökök termokémiája, fotokémiai kinetika. Kutatásainak eredményeit nemzetközileg is megmérette, tudományos közleményeit elismert szaklapokban adta közre angol nyelven. 1993-ban az MTA levelezõ, 1998-tól rendes tagja volt.

Német-orosz fizikus, matematikus
Jénában tanult orvostudományt és matematikát. Pályafutását Rostockban kezdte egyetemi magántanárként, majd a Berlini csillagvizsgáló igazgatója és a berlini akadémia tagja lett. 1757-ben Szentpéterváron telepedett le, ahol a szentpétervári akadémia professzora volt. Foglalkozott számos oktatásügyi és diplomáciai feladattal is. Tudományos tevékenysége során tanulmányozta az elektromos megoszlás (influencia) jelenségét Wilckével együtt, majd együtt magyarázták meg a leideni palack mûködését is. Legfontosabb felfedezésének a piroelektromosság tekinthetõ, melyet 1756-ban mutatott ki turmalinkristályon

Német csillagász
1892-ben Münchenben doktorált Hugo von Seeligernél, majd több német obszervatórium után 1898-tõl 1932-ig (nyugdíjazásáig) a potsdami csillagvizsgáló obszervátora, 1916-tól professzora volt. Nevét a ritka elemek spektroszkópiája terén és a fotografikus fotometriában elért eredményei tették ismertté. A Handbuch der Astrophysik (Az asztrofizika kézikönyve) egyik szerkesztõjeként a "Fotografikus fotometria" és a "Csillagspektroszkópia és a radiális sebességek meghatározása" fejezeteket írta. (Piriti János)

Svéd biokémikus, Nobel-díjas
Az Uppsala-i egyetem kémia szakán tanult. 1925-tõl Svedberg asszisztenseként szuszpendált fehérjék elválasztására elektroforetikus módszert dolgozott ki. Késõbb Princetonban is dolgozott, majd Svédországba visszatérve az Uppsala-i egyetem biokémia-professzora lett. 1951 és 1955 között a IUPAC elnöke. 1947 és 1964 között a Nobel Alapítvány alelnöke, majd elnöke volt. Tanulmányokat végzett a molekuláris biológia területén. Analitikai módszereket (elektroforézis, abszorpciós kromatográfta stb.) dolgozott ki komplex elegyek szétválasztására, melyeket a fehérjék, enzimek, hormonok, vitaminok és antibiotikumok tanulmányozásában alkalmazott. Felfedezte, hogy a vérplazma több fehérje-típusú frakcióra bontható. A szérum-proteidek koplex természetével kapcsolatos felfedezéseiért 1948-ban kémiai Nobel-díjat kapott. A Svéd Akadémia és a Román Akadémia tiszteletbeli tagja volt.

Norvég matematikus, informatikus
Az Oslo-i egyetemen végezte matematikai tanulmányait. 1956-ban szerezte meg a master fokozatot, azonban már 1948-tól 1960-ig dolgozott a norvég védelmi minisztérium kutatási szervezetében. Itt kezdetben Monte Carlo-módszerekkel foglalkozott. 1957-tõl a szervezet elsõ operációkutatási csoportjának vezetõje, majd 1960-tól a Norvég Számítástechnikai Központ egyik megalapítója, 1962-tõl kutatási igazgatója volt. 1960-tól kezdve Ole-Johan Dahllal együtt kifejlesztette a SIMULA I, majd ennek bõvítésével a SIMULA 67 programozási nyelvet, amely az elsõ objektum-orientált programozási nyelv volt. Az általuk bevezetett fogalmakra épült számos, ma alapvetõ programozási nyelv is, mint a C++ és a Java. 1975-tõl egyetemi tanár volt Dániában, majd Norvégiában. 2001-ben Dahl-lal együtt az IEEE (Institute of Electrical and Electronic Engineers) John von Neumann érmével, majd az Association for Computing Machinery (ACM) Turing-díjával tüntették ki.

Természettudományok és történetírás pártfogója, esztergomi érsek
Különös érdeklõdést tanusított a csillagászat, és fõként az asztrológia iránt, táblázatokat és mûszereket szerzett be. Peuerbach fogyatkozás-számító táblázatának egyik kéziratos példányában a számolás kiindulásának Vitéz akkori székhelyét, Nagyváradot vette alapul, innen a munka nemzetközileg elterjedt elnevezése: Tabulae Waradiensis. Baráti kapcsolat fûzte Georg Peuerbach-hoz és Johannes Regiomontanushoz. Utóbbi az õ hívására jött hazánkba.

Természettudományi író
1863-ban a kassai jogakadémia magyar történelem és statisztika tanszékére nyert tanári kinevezést. 1865-ben betegsége miatt kényszerült feladni tanári pályáját. Visszavonult szülõföldjére, ahol mûszaki és természettudományi ismeretterjesztõ tanulmányok és cikkek írásával foglalkozott.

Feltaláló, pilóta
1895-ben katonai mûszaki akadémiát végzett. 1902-ben a katonai léghajózási csapathoz osztották be, ahol léggömbvezetõi vizsgát tett. 1910-ben letette a pilótavizsgát és repülõversenyen megnyerte Bécsújhely város elsõ díját. Az 1. világháborúban a közös hadsereg légierõinél több fontos beosztást töltött be. 1917-1918-ban kezdeményezésére és részvételével tervezte meg Kármán Tódor és Zurovecz Vilmos mérnök a világ elsõ katonai helikopterét, a könnyen sebezhetõ megfigyelõ léggömbök helyettesítésére. A P.K.Z. típusjelû (Petróczy- Kármán-Zurovecz) ún. kötött helikopter, melynek emelõcsavarját Asbóth Oszkár tervezte, 1918. áprilisában 50 méter magasságba emelkedett. 1918-ban megszervezte a hadügyminisztérium légügyi szakosztályát. 1920-1924-ig a kereskedelemügyi minisztériumban a légiforgalmi ügyosztály vezetõje volt. E munkakörben megteremtette a magyar polgári légi közlekedés alapjait. Jelentõs szerepe volt az Aerotechnikai Szótár kiadásában.

Kanadai matematikus
Kanadában végezte tanulmányait. Nyolcéves európai tanulmányút után Kanadába visszatérve 1902-tõl a Toronto-i egyetemen oktatott, 1914-tõl, mint professzor. Legfontosabb eredményeit az algebrai függvények elméletében érte el. Szívügyének tekintette a nemzetközi matematikai kapcsolatok fejlesztését és szervezését. Ezért 1931-ben kezdeményezte azt is, hogy - részben a Nobel-díjat pótlandó - alapítsanak nemzetközi díjat a kiemelkedõ teljesítményt nyújtó matematikusok jutalmazására. Elképzelése az volt, hogy a díjakat egy nemzetközi bizottság javaslatára négyévente, a Nemzetközi Matematikai Kongresszuson adják át 2-2 kutatónak (1966-tól a kitüntetethetõk számát 4-ben maximálták).

Gépészmérnök
1893-ban Zürichben végezte fõiskolai tanulmányait. 1896-tól a Fegyver- és Gépgyár konstrukciós irodájában dolgozott. Megbízták a gyár dízelmotor tervezõirodájának megszervezésével, vezetésével. 1899-ben elkészült az elsõ magyar dízelmotor. 1924-1931-ig a MÁG (Magyar Általános Gépgyár) automobilgyártását vezette, mint mûszaki igazgató. Nagy elméleti tájékozottsággal, gazdag külföldi szerkesztõi gyakorlattal vállalkozott a magyar nagyüzemi sorozatú autógyártás elindítására. A hazai Diesel-motorgyártás és autógyártás egyik úttörõje volt.

Angol fizikus, Nobel-díjas
A kvantum-elektrodinamika és a kvantum-térelmélet egyik megalapozója. Villamosmérnöknek tanult a Bristoli Egyetemen, majd 1923-ban matematikai fokozatot szerzett. A Cambridge-i St. Johns College-ban lett doktorandusz fizikából, 1926-ban szerzett doktori fokozatot. Kvantummechanikai elméletében egységbe foglalta Werner Heisenberg mátrix-formalizmusát és Erwin Schrödinger hullámmechanikáját. Megalkotta az elektron relativisztikus hullámegyenletét 1928-ban. Az általa bevezetett Dirac-féle hullámegyenlet a kvantumelméletet és a speciális relativitáselméletet egyesítette. Elméletébõl következett a pozitron létezése, ezt kísérletileg C.D. Anderson találta meg 1932-ben. Erwin Schrödingerrel megosztva kapta 1933-ban a Nobel-díjat. 1932-tõl a Cambridge-i egyetem professzora volt 1969-ig, nyugdíjba vonulása után Floridában volt professzor emeritus. Nevéhez számos fogalom fûzõdik a fizikában, többek között a Dirac-féle delta függvény és a Fermi-Dirac statisztika.

Természettan- és mennyiségtantanár, természettudományi író
Hét tanévet töltött el Szolnokon a fizika tanításával, a szertár bõvítésével, a helyi meteorológiai állomás beindításával és rendszeres megfigyelésekkel. 1897-ben feljött Budapestre. Egy évig együtt tanított Arany Dániellel a VIII. kerületi fõgimnáziumban, késõbb matematika-tankönyveket írtak együtt. 1898-ban a fizika vezetõtanára lett a Mintában, tanította Teller Edét is. A kísérletezõ fizikatanítás híve volt.

Német kémikus, gyógyszerész
Apjától Henning Christian Marggraf, királyi udvari gyógyszerésztõl kapta a gyógyszerészet és a kémia iránti elkötelezettségét. 1725-1730 között a berlini Collegium medico-chirurgicum-ban Caspar Neumann professzornál tanult kémiát. Neumann vezette be Marggrafot a flogisztonelméletbe. Korának vezetõ gyógyszerészeinél járt tanulmányúton, tanult kémiát és fizikát Strassburgban, valamint orvostudományt Halléban és Freibergben. 1738-ban a Berlini Tudományos Akadémia munkatársa lett. Kutatásainak nagy eredménye, hogy 1747-ben felfedezte a takarmányrépában lévõ cukortartalmat. Felismerte, hogy az egyes répafajtákban megtalálható étkezési cukor (szacharóz), megegyezik a cukornádban találhatóval. Ezzel új korszakot indított el Európában, hiszen megkezdõdhetett a nádcukor és a répacukor versengése. (Pintér Endre)

Svájci születésû orosz vegyész, orvos
Családjával kisgyermekként került az orosz birodalomba. A tartui (ma Észtország) egyetemen szerzett orvosi végzettséget, majd Stockholmban Berzelius mellett tanult kémiát. Évekig orvosi gyakorlatot folytatott Irkutszkban, majd 1830-ban a Szentpétervári Egyetem mûszaki karán a kémia professzora lett. Elsõ vizsgálatai ásványokra és a Baku közelében talált földgázra terjedtek ki. Felfedezte, hogy a cukrok oxidációjával cukorsav jön létre. 1834-ben megjelent kémiakönyve sok évig alapmû volt Oroszországban. 1840-ben fogalmazta meg az állandó hõösszeg törvényét, amelyet Hess-tételnek is neveznek, és amely utat nyitott a kémiai termodinamikához. Róla nevezték el hesszitnek az általa vizsgált ezüst-tellurid ásványt.

Gépészmérnök, mûegyetemi tanár
Diplomáját és mûszaki doktorátusát Zurichben szerezte az ETH-n. 1945 után az általa alapított részvénytársaságból jött létre az Energiagazdálkodási Intézet. Már az 1940-es években kidolgozta saját eljárását az erõmûvek víz nélküli, levegõvel történõ hûtésére. Zurichi évfolyamtársával és barátjával, Forgó Lászlóval közös szabadalmuk az u.n. Heller-Forgó féle száraz hûtõtorony, amely akár egy 200 MW-os turbina hûtését is el tudja látni. A hõszivattyúk, klímaberendezések széleskörû felhasználását kutatta, szabadalmait a legnagyobb világcégek vásárolták meg. Megtervezte az Országház hõszivattyús fûtését is a Duna vizének felhasználásával. Igényes elméleti munkájában az entrópia fogalmára alapozott javaslatot dolgozott ki pl. atomerõmûvek körfolyamatainak mûszaki fizikai tárgyalására. 1951-ben kapott Kossuth-díjat. (Dr. Radnai Gyula)

Vegyész
Szakmai pályafutását a MTA TAKI Talajtani Osztályán kezdte, Stefanovits Pál munkatársaként. 1964-ben került Keszthelyre, ahol ezután élete végéig dolgozott, oktatott, kutat ott. Oktatási tevékenysége során jelentõs eredményeket ért el mind az alapfokú, mind a doktori és szakmérnöki képzésben, részt vállalt a talajtan, talajjavítás, agrokémia tárgyak tematikájának kidolgozásában, szakvezetõi teendõket látott el dombvidéki melioráció, talajerõ-gazdálkodás, növényvédelem és agrokémia témakörökben. Tudományos munkássága során kezdetben talajfizikával, majd késõbb talajkémiával foglalkozott. Fõ kutatási területe a mikroelemek szerepe a növénytáplálásban, a talajtermékenység, a bio-geokémiai körforgalom alakulásában. A mikroelemek kutatásával eltöltött évtizedek alatt a hazai és nemzetközi szakmai körökben nagy elismertséget szerzett. Tudományos munkásságát közel száz magyar és idegen nyelvû publikáció jelzi. (Szabóné Kele Gabriella)

Norvég születésû amerikai matematikus
Az Oslo-i egyetemen végezte tanulmányait, 1943-ban szerezte meg a doktori fokozatot. A 2. világháború idején kutatómunkáját a nemzetközi kapcsolatoktól elzártan végezte. Részt vett a német megszállás idején az ellenállásban. A világháború után az Egyesült Államokban telepedett le, a Princeton-i Institute for Advanced Studies-ben dolgozott nyugdíjazásáig. Fontos eredményeket ért el az analitikus számelméletben a Riemann-féle zéta-függvény gyökeivel kapcsolatban. Erdõs Pállal egy idõben, de tõle függetlenül elemi bizonyítást adott a prímszámtételre. Számos fontos tétel és módszer kapcsolódik a nevéhez, így a Selberg-féle szita-módszer, a Selberg-féle nyomformula, a Selberg-féle integrálformula. Elnyerte a matematikusok számára adható legmagasabbrangú díjakat, 1950-ben a Fields-érmet, 1986-ban pedig a Wolf-díjat.

Természettudós
1746-tól Eperjesen jogot, majd teológiát végzett. 1754-tõl a wittenbergi, utána a berlini egyetemen folytatta tanulmányait. 1757-ben hazatért. 1758-1792 között a Késmárkon a számtan és a bölcselet alapelemeit oktatta, és a líceum igazgató helyettese volt. 1761-1792 között evangélikus lelkipásztor Szepesszombaton. Geológiai cikkei a bécsi Anzeigen II-V. köteteiben jelentek meg 1772-75-ben. Nagy ásványgyûjteménye volt. Megírta a Poprád folyó völgyének topográfiai leírását. A magyarországi cigánykutatás egyik úttörõje volt.

Bánya- és kohómérnök
Ausztriában, Belgiumban tanulmányozta a vaskohászatot, szénbányászatot, majd a selmecbányai bányászati akadémiát végezte 1870-ben. Utána a pénzügyminisztériumban szolgált. 1881-tõl az állami vasgyárak újraszervezése, a vas- és acélbehozatal korlátozása, újabb gyártási ágak meghonosítása körül szerzett érdemeket. 1886-ban a veszteséges dohányjövedék átszervezését végezte el és annak igazgatását vette át. 1896 után visszatért a pénzügyminisztériumba, ahol 1905-ig szolgált még államtitkári minõségben.

Fizikatanár, fizikatörténész
Különösen is neves és elismerten jó kísérletezõ tanár volt, aki 1905-tõl negyven évig volt a Debreceni Református Kollégium szolgálatában. Tanártársai is úgy emlékeztek rá, mint akitõl sokat tanultak a kísérletezés terén. Felbecsülhetetlen értékû szakmai kutatómunkát végzett a magyar fizikatörténet feltárásában, eredményeit mérvadónak fogadják el. Munkáját a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával végezte.

Norvég matematikus
1821-ben ösztöndíjjal beiratkozott Christiania (ma Osló) egyetemére, amit 1822-ben elvégzett. 1825-1827-ig külföldön dolgozott, fõként Párizsban, Berlinben és Göttingenben. Visszatérése után docens lett a Christianiai Egyetemen és Mérnökiskolában. 1829-ben tuberkulózisban halt meg. Lagrange munkásságához kapcsolódva foglalkozott a magasabb fokú egyenletek megoldó-képletének problémájával és a csoportokkal. A kommutatív csoportokat ma Abel-csoportnak nevezzük. Vizsgálta a sorok konvergenciáját, az ún. Abel-féle integrálokat és az elliptikus függvényeket is. 2001-ben, születésének 200. évfordulóján a norvég kormány megalapította a Nobel-díj mintájára a róla elnevezett matematikai Abel-díjat, amely a matematika területén az egyik legrangosabb kitüntetés.

Francia csillagász, matematikus, geométer
A Sorbonne és az École Polytechnique professzora, majd a párizsi obszervatórium vezetõje volt. Legfontosabb eredménye az új, nagy pontosságú Hold-elmélete volt. Az általa bevezetett módszert és az ún. Delaunay-féle változókat ma is használják. A háromtest-probléma kutatója, jelentõs eredményeket ért el a funkcionálanalízis és a diszkrét geometria területén. Neve ott van a hetvenkét francia tudós között az Eiffel-tornyon.

Német kémikus, Nobel-díjas
Tanulmányait Münchenben, Berlinben és Stuttgartban végezte. 1901-ben a müncheni egyetemen doktorált. 1913-1921-ig Münchenben, 1921-1925 között Freiburgban, majd 1925-tõl újra Münchenben volt egyetemi tanár. 1914-tõl egyetemi docens. Az elsõ világháborúban alternatív katonai szolgálatot teljesített, egy laboratóriumban dolgozott, ahol kifejlesztették a mustárgázt. Freiburgban alapvetõ jelentõségû eredményeket ért el a mérgek és az epesav kutatásában. 1941-ben izolálta a világ egyik legnagyobb mérges gomba, a gyilkos galóca fõ hatóanyagát. A müncheni, göttingeni és heidelbergi akadémiák tagja volt. Az epesavak kémiája és a biológiai oxidáció mechanizmusa területén ért el kimagasló eredményeket. 1927-ben munkásságának elismeréseként kémiai Nobel-díjat kapott.

Mérnök
A mûegyetemet Budapesten és Grazban végezte. 1881-ben Szentesen lett királyi segédmérnök. Innen egy év után a Budapesti Folyammérnöki Hivatalhoz került, ahol 3 évig dolgozott, ezt követõen királyi kultúrmérnökké nyilvánították és áthelyezték az I. kerületi Kultúrmérnöki Hivatalhoz. Ezt a szervezetet Kvassay Jenõ javaslatára 1879-ben hozták létre. 1893-ban az Országos Vízépítészeti és Talajjavító Hivatalhoz helyezték kerületi felügyelõi beosztásban. Ez késõbb Országos Vízépítési Igazgatóság lett, ahol mûszaki tanácsos, miniszteri osztálytanácsos, majd osztályvezetõ lett. Behatóan foglalkozott az Alföld öntözésének kérdéseivel. Tervei nagy szerepet játszottak az alföldi öntözõmûvek megvalósításában. Az öntözés ügye mellett foglalkozott a Balaton rendezésével, hidrológiájával, vízpótlásával. Tevékenyen részt vett a halászati kérdések tárgyalásában is.

Orvos, urológus, politikus, egyetemi tanát
1929-ben szerzett orvosi oklevelet a budapesti tudományegyetem orvosi karán. 1936-1937-ben Berlinben, majd Varsóban ösztöndíjas, 1929-1941-ben a budapesti urológiai klinika tanársegédje, adjunktusa, 1940-1941-ben klinikai igazgatóhelyettes, 1941-1943-ban adjunktusként vezette a klinikát. 1945-1974-ben a budapesti urológiai klinika igazgatója, 1948-1950-ben dékán, 1953-1959 a BOTE általános orvosi kar dékánja, 1950-1953-ban az Állami Kórház igazgatója, 1963-1967-ben országgyûlési képviselõ. Több urológiai társaság tiszteleti tagja. Kutatási területe a veseüregrendszer kórélettana, a vesekövek keletkezése, a nyirokkeringés szerepének a kimutatása a vesemedence betegségeiben. 1949-tõl az MTA tagja.

Építõmérnök, gépészmérnök, repülõgéptervezõ, egyetemi tanár
A Fasori Evangélikus Gimnáziumba járt, gépészmérnöki diplomáját a zürichi egyetemen szerezte. Budapesten a Weiss Manfréd Mûveknél repülõgép tervezéssel foglalkozott. 1939-ben az Amerikai Egyesült Államokba vándorolt ki. Tanulmányait a Stanford Egyetemen folytatta. 1957-ben ezen az egyetemen megszervezte az aeronautikai tanszéket, amely az ország egyik legkiválóbb ilyen tanszéke lett. Hoff Miklós, mint az aeronautika és asztronautika professzora, munkássága során érdemeket szerzett a mind nagyobb sebességû repülõgépek számára készült alumínium szerkezetek fejlesztésében. Eredményeit az ûrhajózásban is alkalmazták. Számos amerikai tudományos szervezetnek, intézetnek volt a tagja, több kitüntetést kapott. 1986-ban az MTA tiszteletbeli tagjává választották.

Angol neurofiziológus, Nobel-díjas
1915-ben szerzett orvosi diplomát a cambridge-i Trinity College-ban. Élete nagy részét kutatással és oktatással töltötte Cambridge-ben. 1961 és 1965 között a Trinity College igazgatója, majd az egyetem rektora 1968-1975-ig. Sir Charles Sherringtonnal közösen az idegsejtekkel kapcsolatos felfedezéseiért 1932-ben elnyerte az orvosi Nobel-díjat. 1934 után az agy elektromos mûködését kezdte vizsgálni: az ún. Berger-ritmus (vagyis az EEG-hullámok) rendellenességeivel kapcsolatos munkája új kutatási területet nyitott az epilepszia kutatásában és az agyi károsodások helyének meghatározásában.1950 és 1955 között a Royal Society és 1954-ben a British Association for the Advancement of Science elnöke volt. 1942-ben lovaggá ütötték, majd 1955-ben bárói rangra emelték.

Amerikai fizikus
A Harvard Egyetemen diplomázott, majd 1942-tõl Chicagoban a Manhattan program keretében létrehozott Metallurgiai laborban kutatott Wigner Jenõ irányításával, az elméleti fizikai csoportban. A háború végén õ is azok között volt, akik támogatták Szilárd Leó tiltakozását az atomfegyver bevetése ellen. Ph.D. vizsgáját 1949-ben tette le a Massachusetts Egyetemen (MIT), majd itt lett professzor, miután egy évet Európában töltött Niels Bohr intézetében. 1956-ban segített megszervezni Jerrold Zachariasnak azt a jeles fizikusokból álló bizottságot (PSSC), amelyik az amerikai középfokú fizikaoktatás reformját tûzte ki célul. Meghatározó szerzõje volt az 1960-ban megjelent PSSC reformtankönyvnek, s még ebben az évben a fõiskolai fizikaoktatási központ igazgatója lett az MIT-n. Pályafutása csúcsán, rákban hunyt el. (Dr. Radnai Gyula)

Természettudós, tanár
1723-1737 között a késmárki Líceum rektora volt. Természettudománynak és fizikának szentelte idejét, leírta meteor megfigyeléseit, többek között írt a meteor- szél-, vihar-, árvíz megfigyeléseirõl, a késmárki földrengésrõl, ásványvízforrásokról, az Alacsony-Tátra liptói részének barlangjairól, madarakról, halakról, stb. Ezek nagyobbrészt a Breslauban (ma Wroc³aw) kiadott "Sammlung für Natur und Medizin" évkönyvben jelentek meg. Feltérképezte a deményfalvi Sárkány-barlangot. A breslaui Akadémia tagjává választotta. (Bartha Lajos)

Mérnök, az építészet és az ábrázoló geometria tanára
1844-ben a bécsi mûegyetemen szerzett oklevelet, majd ott lett másodasszisztens. 1846-tól a József-ipartanoda rajztanáraként mûködött. Õ volt az ábrázoló geometria és a mûszaki rajz magyar terminológiájának egyik kidolgozója. 1849 õszén a Kossuth Zsuzsa leánynevelõ intézetében matematikát és természettudományokat tanított. A szabadságharc lelkes híve volt s annak bukása után is kapcsolatot tartott fenn az emigrációban élõ Kossuthtal, majd részt vett a Makk-féle összeesküvésben. A császárellenes forradalmi szervezkedésben vállalt vezetõ szerepe miatt a pesti Újépületben kivégezték. A Mûegyetem aulájában 1982-ben helyezték el emléktábláját.

Vegyészmérnök
Prágában szerzett mérnöki oklevelet, majd a Wolfner Bõrgyárban helyezkedett el. Több új cserzési és kikészítési eljárást vezetett be a hazai bõriparban. Az államosítás után (1948) a Táncsics Bõrgyár néven továbbmûködõ üzem elsõ igazgatója volt. 1949-ben megszervezte a Bõr-, Szõrme- és Cipõipari Kutatóintézetet, amelyet 1967-ig vezetett. Oktatott az Állami Mûszaki Fõiskolán, s a BME meghívott elõadója is volt. 1948-ban Kossuth-díjjal tüntették ki.

Vegyészmérnök, technikatörténész, ifjúsági író
1941-ben mûszaki doktorátust szerzett. Számos vállalatnál dolgozott vegyészmérnökként, középiskolai tanárként is mûködött. Regényes történetekben dolgozta fel több híres magyar tudós, feltaláló életét. Sok mûszaki témájú, érdekes ismeretterjesztõ könyvben technikai alkotások összefoglaló történetét írta meg, elsõsorban diákok számára. Több csillagászati tárgyú ismeretterjesztõ könyvet is írt. Termékeny, a választott témában elmélyedõ, sokoldalú szerzõ volt.

Német matematikus
Göttingenben és Berlinben végezte egyetemi tanulmányait. Tanárai között volt Ernst Kummer, Leopold Kronecker és Karl Weierstrass. 1875-tõl a zürichi Eidgenössische Polytechnikum, 1893-tól a berlini egyetem professzora volt, ahol többek közt Fejér Lipót is tanítványa volt. Élie Cartannal együtt a hiperkomplex rendszerek elméletének megalapozója, kidolgozója. Jelentõs eredményeket ért el a csoportelméletben, a kvadratikus alakok elméletben, a mátrixelméletben, a számelméletben és a differenciálegyenletek területén. A véges csoportok elméletében a Frobenius-tétel õrzi nevét. Kidolgozta az absztrakt csoportok elméleti alapjait. Nevéhez fûzõdik a véges algebrák körén belül a radikál, a faktoralgebra, az egyszerû és a félig egyszerû algebra fogalmának bevezetése. 1893-tól a Porosz Akadémia tagja volt.

Magyar születésû amerikai fizikus, metallurgus
1920 és 1922 között a Bécsi Egyetemen tanult fizikát, kémiát, matematikát és csillagászatot. 1928-ban a Berlini Mûszaki Egyetemen folytatott mechanikai és elektromos mérnöki tanulmányokat, de hamarosan a fizika felé fordult és a kristályok törésérõl írt doktorátust 1932-ben. 1936-tól a Tungsram Kutató Laboratóriumában alkalmazta õt Bródy Imre. 1937-ben a Birmingham-i egyetemen kezdett el dolgozni Rudolf Peierls-szel az anyagfáradás elméletén. 1939-ben a Cambridge-i Egyetemen dolgozott: továbbfejlesztette a diszlokáció-elméletét. Ma ezen záródó diszlokációkat Orowan-hurkoknak nevezik. Cambridge-ben William Lawrence Bragg felkeltette az érdeklõdését a röntgendifrakciós kutatások iránt. A háború alatt a lõszertermelés problémáin is dolgozott. 1950-ben Richard Soderberg meghívására az MIT (Massachusetts Institute of Technology) mechanikai mérnöki tanszékéhez csatlakozott. A fémfizika, a fémek képlékeny alakváltozásának világszerte ismert szakértõje, de ezenkívül foglalkozott geofizikával, orvosi fizikával és számos más tudományterülettel is.

Skót születésû amerikai tudós, fiziológus, feltaláló
Nem járt sokáig iskolába, autodidaktaként tett szert nagy mûveltségre. 1871-ben Amerikába költözött és a bostoni egyetem professzora lett. Az örökletes süketséggel kapcsolatos vizsgálódásai során hallásjavító készülékekkel kísérletezett. 1876-ban szabadalmat kapott találmányára, a telefonra, amit be is mutatott a philadelphiai Centenáriumi Kiállításon. 1877-ben megalapította a Bell Telephone Companyt, amely 1885-tõl American Telephone and Telegraph Co. (AT&T) néven fejlõdött multinacionális vállalattá. Bellnek voltak más találmányai is például az otthoni légkondicionálás, ami hozzájárult a légi közlekedési technológia fejlõdéséhez, feltalálta a fotofont, grafofon néven tökéletesítette a gramofont. Foglalkozott süketnémák tanításával, nagyméretû, emberek szállítására is alkalmas sárkányok és szárnyashajó kifejlesztésével, hangdetektorral és még állattenyésztéssel is. 1898-ban a National Geographic Society elnöke lett. Egyik alapítója Science magazinnak.

Geológus, bányamérnök, vegyész, kohász
Bécsben gyógyszerésztanfolyamot hallgatott és ugyanott 1829-ben vegyészdoktori oklevelet szerzett. 1834-ben a selmecbányai bányászati akadémián bányamérnöki oklevelet szerzett. Egy ideig különbözõ bányamûveknél mûködött, majd mint bányatanácsos és fõkohászmester Selmecbányára került. A szabadságharc idején, Kossuth Lajos megbízásából lõporgyárat rendezett be és azt vezette, ezért 1849-ben menekülnie kellett. 1851-ben a szerb kormánytól megbízást kapott az állami bányászat megszervezésére. Belgrádba költözött és ott élt haláláig. Szakirodalmi munkásságáért a bécsi tudományos akadémia 1848-ban tagjává választotta.

Statisztikus, egyetemi tanár
Bölcseleti és jogi tanulmányait a pesti egyetemen folytatta. 1839-tõl egy ideig az udvari kamara fogalmazó gyakornoka Budán. 1845-50 között a gyõri akadémián a statisztika és bányajog tanára, 1850-ben a pozsonyi akadémiára helyezték át. 1854-ben a pesti egyetemen a statisztika tanárává nevezték ki. Elõadásaiban, könyveiben a statisztika önálló tudomány voltát hirdette. Mûvei részben összefoglaló jellegûek, részben a népesedési és bûnügyi statisztika kérdéseivel foglalkoznak. Közgazdasági-statisztikai értekezéseiben a magyar érdekek érvényesüléséért küzdött. 1858-tól az MTA tagja.

Gépészmérnök, feltaláló, egyetemi tanár
A budapesti mûegyetemen szerzett gépészmérnöki diplomát. Az egyetemen 1879-80-ban a mûszaki mechanika tanszéken tanársegéd volt, majd 1899-tõl haláláig a hidrogépek, kompresszorok és gõzturbinák szerkezettanának professzora. Munkássága szorosan összekapcsolódott Csonka Jánossal, akivel együtt 1890-re kifejlesztették az ún. Bánki-Csonka motort. 1893-ban Csonka Jánossal együtt szabadalmaztatta a fúvókás benzinkarburátort (porlasztót). 1894-ben szabadalmaztatta az elsõ nagynyomású robbanómotort, a Bánki-motort. Az általa 1917-ben feltalált Bánki-turbina új utakat nyitott a törpe vízierõmûvek fejlesztésében. 1918-ban nagyszabású tervet dolgozott ki a Vaskapu vízierejének hasznosítására. A Pallas Nagy Lexikon szerzõinek egyike volt 1893-tól. 1911-tõl az MTA tagja.

Kémikus
Tudományos pályafutását a kolloidkémiai tanszéken, Buzágh Aladár mellett kezdte. 1956-57-ben a Dohánykutató Intézetben dolgozott, majd visszatért az egyetemre, ahol fõként a fém-hidroxidok kolloid sajátságait tanulmányozta. Õ dolgozta ki az eljárást a gyógyászatban nélkülözhetetlen mák-alkaloidok elõállítására.

Fizikus, tudománynépszerûsítõ, újságíró
1965-ben az ELTE-n szerzett fizikus diplomát, majd a Központi Fizikai Kutatóintézet Magfizikai Fõosztályán maghasadással kapcsolatos problémákkal foglalkozott. 1975-ben védte meg kandidátusi értekezését. 1975-tõl 1980-ig a KFKI Részecske- és Magfizikai Kutatóintézetének (KFKI RMKI) igazgatóhelyettese volt, majd 1986-ig 6 éven át volt a Mûszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségének (MTESz) fõtitkárhelyettese. 1986-tól ismét a KFKI RMKI fõmunkatársa. Tudományirányítási feladatköreiben sokat tett a magyar tudomány nemzetközi kapcsolatainak fejlesztéséért és a tudományos ismeretterjesztés fellendítéséért. Közel 3000 tudományos ismeretterjesztõ cikke jelent meg elsõsorban a magfizika, részecskefizika, ûrkutatás, atomenergetika, tudománytörténet tárgykörében. Rendszeresen kérték fel tévékben, rádiókban, internetes lapokban tudományos kérdésekrõl adott tájékoztatásra, elõadást tartott a Mindentudás Egyetemén. Hat kötete jelent meg, köztük a KFKI történetét feldolgozó munkája. Az utolsó kettõt súlyos betegen kórházban fejezte be, megjelenésüket már nem érhette meg. Számos elismerésben részesült, néhány ezek közül: Prométheusz-érem (ELFT - 1986), Szilárd Leó-díj (Magyar Nukleáris Társaság - 1996), Fonó Albert-érem (Magyar Asztronautikai Társaság - 1998), Magyar Újságírók Országos Szövetsége Hevesi Endre-díj (1999), MTA Akadémiai Újságirói Díj (2002), Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2005). A Mûszaki Élet, Fizikai Szemle, Magyar Tudomány szerkesztõ bizottságának tagja volt. Több lexikon számára írt és fordított természettudományos tárgyú szócikkeket.

Német biokémikus, Nobel-díjas
A müncheni egyetemen szerzett doktorátust 1922-ben azokkal az enzimvizsgálatokkal, amelyeket Richard Willstätter irányítása mellett végzett. Az 1926 és 1929 közötti éveket a zürichi mûszaki egyetemen töltötte, majd a heidelbergi egyetem professzora és a heidelbergi Kaiser Wilhelm (késõbb Max Planck) orvosi kutatóintézet igazgatója lett. Vagy 300 növényi pigmentet tanulmányozott és a kromatográfia módszerét alkalmazta a természetes anyagok elválasztására. Meghatározta a B2-vitamin szerkezetét és megvalósította a szintézisét. Izolálta a K1-vitamint és szintetikus úton A- és B6-vitamint állított elõ. Fontos szerepe volt a biokémiai genetika kialakulásában. 1938-ban kémiai Nobel-díjjal tüntették ki. A nácik azonban nem engedték, hogy a díjat átvegye, így az okmányt és az aranyérmet végül a 2. világháború után kapta meg.

Angol matematikus
Második világháborús katonai kutatásokban való közremûködése után a National Physical Laboratory-ban mûködött, majd Oxford-i egyetem Computing Laboratory-jának alapítója és vezetõje lett. A Numerical Algorithms Group (NAG) egyik alapítója. Többek között relaxációs módszerek területén, parciális diferenciálegyenletek numerikus megoldási módszereiben ért el eredményeket.