Érettségi után, 1917-ben katonai szolgálatra hívták be. Leszerelését követően a gázműveknél dolgozott, majd 1923-ban beiratkozott a Műegyetem gépészmérnöki karára. Diplomájának megszerzése után, 1928-ban a honvédség kötelékébe lépett, ekkor Süss Nándor Precíziós mechanikai és optikai intézetéhez vezényelték. Rövidesen igen nagy jártasságra tett szert a katonai optikai eszközök finommechanikai és optikai tervezése terén. 1930-tól kezdődően rendkívül sokat publikált, így pl. 1930-ban a Műszaki Szemle című lapban "Az egy és két szemmel való látás" címen. Ez az írás foglalkozik a látás fiziológiájával, de fő célja a tüzérségi távolságmérők ismertetése. A fent említett gyáron kívül bekapcsolódott a Marx és Mérei cég (Tudományos és elektromos műszerek gyára), valamint a Gamma finommechanikai gépek és készülékek Rt. munkájába is.

Végig a honvédség állományában maradt, azonban az említett gyárak munkájában tevékenyen vett részt. Már 1932-ben kiváló tüzérségi műszereket tervezett ezeket a Gamma gyár átvette gyártásra nevezetesen egy 648-as 120 látómezejű prizmás figyelő távcsövet, valamint egy 1,25 méter alaptávolságú távolságmérőt, amelynek mérési határa 15 kilométer volt.

A Gamma műszereiben sok tucat B.-féle megoldás és szabadalom szerepelt. Tervezett prizma- és tükör-foglalásokat, új megoldású prizmát, okulárlencsét, szálkereszt megvilágítást és számos más optikai elemet. A katonai berendezéseken kívül foglalkozott különféle világítási megoldásokkal, kirakatvilágítás, műtőlámpa stb. is.

A háború után a Gamma optikai és finommechanikai Rt. tudományos tanácsadójaként működött. Ekkor írta "Optikai műszerek elmélete és gyakorlata" című könyvét, melynek sikerét az újabb kiadás és a folytatásként megjelent további öt kötet jelzi.

1950-ben kinevezték az akkor alakult Optikai és Finommechanikai Központi Kutató Laboratórium igazgatójává. Igazgatósága idején, 1952-ben "Optikai mikrométerek" című értekezésével elnyerte a műszaki tudományok doktora címet, 1954-től docensként oktatott a műszaki egyetemen, majd 1956-ban megvált intézetétől és teljes állású oktatóként, ez után 1957-től tanszékvezető egyetemi tanárként oktatott a Finommechanika-optika tanszéken. Rendkívül impulzív előadó volt, előadásainál nagyobb népszerűséget talán csak az szerzett a hallgatóság körében, hogy rendszeresen részt vett a laboratóriumi gyakorlatok vezetésében. 1953-ban választotta az MTA levelező tagjává. Számos kitüntetést kapott, ezek közül az 1951-es Kossuth-díj a legjelentősebb. 1967-ben nyugállományba vonult, de kutatómunkáját folytatta, 1957-ben szabadalmi igényt nyújtott be egy általa kidolgozott optikai alakfelismerési eljárásra.

Főbb művei

Bevezetés az optikai műszerek elméletébe, különös tekintettel a katonai távcsöves műszerekre és távolságmérőkre. 1932.; Optikai műszerek elmélete és gyakorlata. 1. köt. 1947., 1953., 2-5. k. (a 2. köt. két részben), 1951-54.; A színszórás és a prizma. 1952., 2. kiad. 1954.; Finommechanikai kézikönyv (szerk) 1974.

Irodalom

PETRIK Olivér: B. N. Magyar Tudomány 1978. 618.; HÉBERGER Károly (szerk.): A műegyetem története. BME, 1979.